Tegnap este hét órakkor bekapcsoltam a tv-t. Addig a tudatlanok édes nyugalmával szemléltem a világot. Akkor láttam, hogy néhány ember megint nem bírt magával ott, fenn Bp-n. Elspájzoltam a kölyköket (a kicsi önként és dalolva bedobta az ágyamban – hol máshol? – a szunyát, és éjjel többször is forrónak éreztem a homlokát), majd kikapcs számítógép, bekapcs tv. Szomorodás, aggódás. Aztán úgy döntöttem, hogy teszek én is végre valamit, ami talán innen is hat. Szivacs le a padlóra, én pedig elkezdtem a medit. És … 20 perc “repüléssel” zártam. Meg sem kottyant a hétvégi 1-1 óráshoz képest. És fura módon, nem untam 5 perc után. (én az a hamar megunós típus vagyok, szóval ha valamiben kitartó vagyok, akkor ott vagy abban már van VALAMI.)Aztán pihenésként tovább néztem 10-ig az eseményeket.

Az a jó a meditálásban, hogy ilyenkor pártatlan vagyok. Ekkor a Természetnek segítek. Sem ennek, sem annak a pártnak, oldalnak. Csak a Természetnek. Hogy úgy legyen, ahogyan lennie kell. A Természet pedig az erőszakot, a dühöt és a félelmet nem támogatja.

A hétvégén olyan jó volt látni, mikor “repültek” körülöttem a nő-szidhák. Ez olyan megfoghatatlan dolog. Ez is a leírhatatlan kategória. Ezt nem lehet magyarázni, ezt nem lehet megmutatni. Ezt át kell élni.

Még egy érdekes tapasztalat. Nem emlékszem, hogy valaha lett volna utóhatása egy ilyen bennlakásos hétvégének. Most, mikor ágyba kerültem éjjel, és nem tudtam rögtön elaludni, az ébrenlét és az alvás határán  lavírozva vagy háromszor-négyszer megrándult a testem. Nem egymás után, hanem percek teltek el közben. Amolyan “repülés” rándulások voltak. Tényleg erős lehetett ez a program….