Csak büszke lehetek a gyermekeimre. Mellettük nem unalmas az élet. Ma a nagyobbik tett arról, hogy átgondoljam életem történetét, a jövőt és a jelent, meg minden…. magyarul: lefárasztott.

Úgy volt, hogy hétfőnként iskola után foci edzésre fog járni. Most volt harmadjára, és én az anyák jóhiszeműségével meg voltam győződve, hogy ő aztán nagyon, de nagyon focizik. Meg ahogyan Móricka elképzeli! Délután hamarabb értünk a kisebbikkel az iskolába. Bementünk a tornaterembe, ahol a gyerekek rúgták a bőrt. Az én drágalátosom utcai ruhában. No, már okot adott nekem a morgásra. Üldögélek békésen, gyönyörködve a fiam “esetlenségén” (csupa izom – izomgolyó, ahogyan szakemberek aposztrofálják – enyhe pocakkal, és eredendő kényelmességgel). Egyszer csak az egyik ismerős anyuka megkérdi tőlem, hogy az én fiam is edzésre jár-e. Mondom, persze. Csak azért kérdi, mert most először látja focizni, most is csak azért, mert emberhiány miatt beállították a tornaterem szélén tengő-lengő fiamat.

A szemeim rendesen kerekedtek. Hát jól meglett dicsérve a fiam, aki az edzés alatt folyamatosan arról panaszkodott, hogy melege van és ég az arca. A drága azzal magyarázta az edzés kispad mellőli figyelését, hogy ő azt gondolta, csak focizni fognak, nem kell mellette labdát vezetni, futni meg egyéb erősítő gyakorlatot csinálni. Egyébként nem is akar többet jönni. Bah! Egy kicsit sem voltam fejcsóválós hangulatban …