Álmos vagyok. Talán az álombeli vámpírok mégis elkaptak az éjjel …

Reggeli ébresztőnek ott volt a kisebbik gyermekem sírása, az irodánk ablakának megpucolása (ha már a takarítónő jól összebarmolta), és egy csekélyke önmarcangolás. Rá se ránts! Lesz ez még így sem! – szóltam önmagamhoz, és letettem arról, hogy egy rinyálós bejegyzést írjak. Pár hete megígértem, hogy csak vidám dolgokról fogok írni.

Magányosság. A múltkor megemlítettem a volt páromnak (igen, több mint három hete már a volt párom), hogy egy darabig egyedül akarok lenni (valójában nem vagyok egyedül, hisz ott a két gyermekem). Azt mondta, hogy be fogok kattanni. Persze tagadtam. És szerintem nekem van igazam. Én már úgy megszoktam a magányt. Hiába van mellettem mindig valaki, akkor is magányos vagyok. Néha valóban zavar, és akkor elkap egy depis hangulat, de igazából már kezdem elfogadni. Mindig ez volt, és ez is marad.

Megkérdeztem a kineziológustól, hogy szerinte én miért bonyolódom bele mindig távkapcsolatokba (még a házasságom előtt is túlnyomó részt ilyen kapcsoltaim voltak). Azt mondta, hogy ez az én választásom. Mert nem akarom felvállalni a mindennapos találkozásokat, együttléteket. Valószínűleg tehernek érzem. Így kényelmes nekem, bár lelkileg egy idő után kicsit megvisel.

Azon gondolkoztam, hogy másként nem is tudnám csinálni. Két gyerek mellett?! Mikor van nekem szabadidőm? Max két hetente hétvégeken. Meg néhány közbe eső estén vagy délutánon. Nem aludhatna nálam a gyerekek miatt, nem aludhanték nála a gyerekek miatt. … úgyhogy …. nem is fejtem ki bővebben. Marad az esélytelenek hót nagy nyugalma.