Ült a padon. Az embereket figyelte, akik a közeli kifőzde előtt kitett asztalok mellet ültek a műanyag székeken. A környezet zajai összefüggő, bódító zsongássá vegyült. Szinte csendnek hatott. Az idő lelassult. Csak a mozdulatokat látta, az arcok mimikáját, a karok lendületét, a fejek hajlását.

Nézte a szőke kisfiút, aki tágra nyílt szemmel szólongatta anyját (”Anya! Anya! Én is kérek!”). A férfit, aki az apák nyugalmával szemlélte a jelenetet, és közben sült krumplit mártott kechupba. A festett fekete hajú anyukát, aki “mindjárt, mindjárt!” szavakat sorjázva öntötte a gyümölcslevet a fehér műanyag pohárba.

Az őszi napsugár beborította az út melletti kis fahidat. A korlát mellett egy mennyasszony és párja állt, míg egy fotós igyekezett elkapni a legszebb pillanatot. A hídhoz egy idős házaspár közeledett, kart karba öltve. Nem léptek fel a pallóra, hanem még az útról szemlélték az ifjú párt. A fény körbe vette őket.

… Egy filmet látott. Egy őszi nap meséjét. Ült és nézte, … és élte.