Sétálok. Az orromat finom borszőlő illata birizgálja. Nem győzök betelni vele. Régi szüretek emlékképeit lobbantja fel bennem.

Meredeken emelkedő domboldalban vékony csíkban húzódó “szőlőt” a hűvös, kissé csípős reggelen vödrös emberek lepik el. A sorok szélén még üres, összehajtott műanyagzsákok fekszenek. Az emelkedő közepe táján pogácsával, fasírttal, kenyérrel és savanyúuborkával tömött szatyrok és vízzel, illetve borral teli demizsonok várják a megéhezett és -szomjazott szüretelőket.

A sorok között hajlong fiatal, idős. Halk sutyorgás, majd idő teltével hangosabb, átszólós, csipkelődő megjegyzések szállnak a tőkék felett. A fel-felhangzó nevetések a nap emelkedésével együtt melegszenek át. A vödrök alján koppannak a szőlőfürtök és a szóló szemek. “A tőke alól is szedjétek fel a lehullottakat!” – hangzik a kérés. Telnek a zsákok, az idő nyáriasodik. A kis csapat egyre jobb kedvű. A munka is pergőbben halad. Már látják a végét, már pakolják a kis vontatósra a délelőtt termését. Lassan szedelőzködnek, néhányan gyalog vágnak neki az útnak, s tudják, mire a portára érnek, már az asztalon fogja várni őket nagymama utánozhatatlan levese. Mielőtt elindulnának, még végig tekintenek az üres tőkéken, az őszi fényben fürdő domboldalon. “Reméljük, jövőre ugyanitt” – gondolják, és egy mélyet szippantva a sárguló levelek illatából, elraktározzák a sorok közt töltött délelőtt emlékeit.