Nem vagyok erős. Újra rájöttem, hogy nem vagyok az. És arra is, hogy a mesék hazudnak. Úgy kezdődnek, hogy “egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy …”, és úgy érnek véget, hogy “boldogan élnek, míg meg nem halnak”. Nos, először jól meghalunk, így soha nem leszünk boldogok.

Most így éjfél után néhány perccel, mennyire világosan látom pl. a Csipkerózsika történetének lényegét. Tűszúrás, mély álomba merülés a kastélyban sok-sok évre. Azt hiszem, nem is olyan nehéz értelmezni. Mondjuk a királyfis rész, amikor jön, és felébreszti csókjával a hölgyeményt, az egy kicsit szerintem sántít, valamelyik jótét lélek tette hozzá vígasztalásul: nem oly reménytelen, gyermekem, az élet! S közben magában hozzátette: … úgyis megtanulod saját bőrödön, hogy csak remény van. Majd az sem.

Most jutottam el arra a pontra, hogy nem érdekel semmi és senki. A világ a feje tetejére áll? Magasból teszek rá. Maharishi elvonult? Jó neki. Hol egy barlang? Mennék én is oda… Nem érdekel a világmegváltás, nem érdekel semmi. Mást sem érdekli az én icipici életem. Egy pont vagyok, aki az űrből már észrevétlen. Igyekszem fennmaradni, kicsit boldognak lenni, és az sem megy. Ezt osztotta a sors, ez van. Ha lángokban fog állni a világ körülöttem, az sem érdekel majd. Miért érdekeljen? A világot sem érdeklem én.

Mindennek eljön az ideje, vagy soha nem jön el. Vagy soha.

Most jön viszont az építkezés. Téglákat fogok rakni egymásra, malterral erősítem meg. Rakom szépen egyiket a másikra, és törekszem majd az erős, vastag falak felépítésére. A lényeg az lesz, hogy áthatolhatatlan legyen, szinte bombabiztos. Oda be ne jöjjön senki, hiszen én sem akarok kimenni. Jó lesz nekem idebenn. Ahol csönd van, békesség és nyugalom. Így lesz a legjobb. Így én nem bántom a világot, és engem sem bánt a világ.