Egyet talán megtanultam a spiritualitással való ismerkedésem során, hogy az ember alapvetően önző, és minden cselekedete saját maga miatt van. Azért, hogy neki jó legyen. Még a negatív gondolatai is. A szenvedést és a fájdalmat is magának okozza, mert neki úgy megfelelő akkor és ott. Furán hangzik, de így van. Ezt még talán a pszichológusok is elismerik.

Minden cselekedetünkért, érzésünkért és gondolatunkért saját magunk vagyunk felelősök. Nem más. Lehet okolni bárki mást a fájdalmunkért, a szenvedésünkért, a féltékenységünkért, a boldogságunkért, de akkor is vegyük tudomásul, hogy azt mi alkottuk magunknak. Mert kellett nekünk! Mert úgy döntöttünk, hogy azt fogjuk érezni. Választhatnánk mást is, de nekünk az az érzés felel meg. Hogy miért? Annak csak mi, saját magunk tudunk utána járni. Vagy csak elfogadni: így van és kész.

Én hónapokig a féltékenység gyötrő érzésével küzdöttem. Persze mindenki hibás volt, csak én nem. Pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy nincs igazam. Gyűlöltem, utáltam magam azért, mert azt érzem, amit, és úgy cselekszem, ahogy, amikor elkap az őrület. A végén csak egyet tudtam tenni: elfogadni magam, beletörődni, hogy ez van. Nem mondom, hogy sikerült kikerülni teljesen az ördögi körből, de már nagyon a szélén vagyok és csak icipicit kap vissza-vissza az örvény, éppenhogy csak megrángatja a ruhám szélét. Még hosszú folyamat áll előttem, de már látom a fényt. Az adott helyzetben mindig tudom, hogy dönthetek: vagy hagyom, hogy magával ragadjon, vagy legyintek egyet, és továbblépek, és azt mondom magamnak, hogy ez mind nem számít, csak én vagyok a fontos.

Olyan jó lenne, ha elérném azt, hogy nem függök senkitől. Ha pl. úgy lennék szerelmes, hogy nem érdekelne, vajon viszonozza-e a szeretett férfi. Csak élvezzem a szerelmet. Mert az az enyém, az én érzésem. Azt nem veheti el tőlem senki, az csak engem tesz boldoggá. S lesz pár hét vagy hónap ajándék a kezemben saját magamtól úgy, hogy egy cseppnyi szenvedés sem kapcsolódott hozzá. Az pedig külön áldás lenne, ha a férfi viszonozná is az érzéseim.