Hú, örülök, hogy többen is felfedezték az oldalra kitett youtube-os cuccot. A dal a lényeg, a képeket csak mellépakolták. Számomra így már tényleg egy “adok” érzés. És “kapok” is, mivel látom, hogy másnak is tetszik.

S annak meg még jobban örülök, hogy a blogosok így magukénak érzik a Tandem Cafét. … erről jut eszembe a magányosságom. Ha végig gondolom az életem, én mindig kimaradtam valamiből, vagy egyedül voltam társak nélkül.

Kezdjük például az általános iskola 5. osztályától. Egy távolabbi iskolába jártam, a környékünről senki nem tanult ott, nem méghogy valamelyik osztálytársam. Csak nyolcadikban jött egy új lány, aki egy utcával arrébb lakott, mint én. Természetes, hogy barátnők lettünk. Aztán a tarjáni évek, Anglia, a főiskola, az egyetem, amikor szintén csak én voltam az évfolyamon a városunkból, a második gyermekem csecsemőkori időszaka, amikor nem akadt olyan kismama, akivel szívesen beszélgettem volna, vagy sétáltam volna a babakocsival. Majd a házasságom utolsó két éve kinn falun barátnő, baráti házaspár nélkül, meg most a blogos korszakom távol az összes blogos ismerőstől, baráttól. Mindig egyedül, magányosan valahol vagy valamitől messze. Talán ezért is viselem olyan jól az egyedüllétet. Kivéve azt az állapotot, amikor távol vagyok a szeretett férfitól (vagyis van is valakim, és még sincs).