Azt gondolta, hogy vele nem történhet meg. Soha. Mert vigyáz arra, hogy ne úgy legyen. Tudja, hogy buktatói vannak, megcsalhatja a saját képzelete, elvárásai. Meg egyáltalán.

Még reggel úgy kelt fel, mint a többi reggelen. De éjszaka már úgy hajtotta le a párnára a fejét, hogy lelke, szíve és a józan esze szét volt zúzva. Csak meredt a sötétségbe, vagy lehunyt szemmel figyelte a zavart csendet odabenn. A következő reggel a nap már másként ragyogott, a felhők már csintalanabbul kergetőztek az égen, és volt, hogy egy dallam bekúszott a bőre alá, elmerengve bámult a levegőbe. Közben pedig hazudott és tagadott magának, a világnak: Én nem! … egyáltalán nem! … nem úgy van!

Kerülte a gondolatokat, a pillanatokat. Ebből állt az egész napja. Erősebb óráiban meggyőzte magát, hogy sikerült, és ezen is túl van. Aztán jött egy másik óra, mikor lehozta volna a csillagokat is az égről, s bár nem fájt, egy kicsit mégis égett. És olyankor egy szó mantrázott az agyában: hiányzik.