Most dobtam ki egy zacskó tepertős pogácsát, mert ehetetlen volt. S ha én azt mondom valamire, hogy az, akkor tényleg az. Tegnap vettem útravalónak, mikor a zeneiskolába mentünk, de már akkor gyanús volt, hogy a pogácsa nem két órája készült. Reggelre elérte az ehetetlen státuszt, pedig én nem vagyok finnyás. Úgyhogy: szemét.

Kimostam végre a mobilomat tartó macit. Tiszta és rendes. Sőt hazaival öblítettem, mert hát az a MACI. Egyszer kaptam 5 vonalkódért cserébe.

A gyermekemnek nagyszerűen megy az iskola. Sorra kapja a piros csillagokat. Tegnap gyönyörűen elmondta – nekem is – a házinak feladott, őszi verset. Az anyjára hasonlít kétségtelen. Szerencsére az éneklésben nem. Abban sokkal, de sokkal tehetségesebb, mint én.

Igyekeztem korán aludni térni, így valamennyit törleszteni az alváshiányomból.

Egyéb hiányból a törlesztést meg remélhetően holnap este kezdhetem meg. Alig várom. Úgyhogy a kemény, francia, rúd, meg ilyesmi szavak újra tiltottak az irodában.

Barátnő meg estére ígérte magát egy beszélgetés erejéig. Legalább meglátom, hogy mennyit nőtt a pocija. Esküszöm, hogy csak egy icipicit leszek irigy!