Különös reggel.

Úgy tűnik, a hétvégén nem sokat ehettem, mert ma nagy étvággyal faltam be egy bundás zsömlét és egy nagy karéj melegszendvicset.

Reggeli mosakodás közben gondolkoztam az életem nagy dolgain, leginkább azon, hogy tökéletesen átérzem Abbe érzéseit az életével kapcsolatban. Elvesztett valakit, s úgy érezte, hogy e világi életének már nincs értelme. Bár még visszatartották látszólag fontos dolgok, és kijelölte magának a négy évet, de valójában már Zizi halálakor feladta.

Lehet, hogy a következő szavakért kapok majd, de valahogy úgy érzek egy ideje, mint Abbe érezhetett. Egy részem már néhány hónapja feladta az életet. Rezignáltan veszem tudomásul, ha egy autó elé lépek, és majdnem elgázol, vagy ha pl. a hónaljamban fájó csomót tapintok. Nagy ügy, gondolom, legfeljebb meghalok.

Tudom, itt vannak a gyerekek. Ő miattuk nem szabadna gondolkoznom ilyenen. De valahogy ez sem érdekel. Teszem a dolgom, és unom ezt az egészet. De nagyon.