Van még remény arra, hogy legalább a nagyobbik gyermekem az én ízlésemet örökölte. Mondhatom majd: anyja fia.
Ma reggel is baktatuk a suliba (Kisfiam! Gyere már! Ne a hátam mögött sétálgass, hanem itt mellettem haladj!), mikor egy nyitott ablakú opel kis astra elhúz. A zene ordít. A népszerű dalt jól ismerem (csak az előadójában nem vagyok biztos, talán Bob Sinclar), s már ritmusra lépkedem. Elhal a zene, gyermekem megjegyzi:
– Szeretem ezt a számot!
Egyébként is egyre jobban észrevenni rajta, hogy van füle a zenéhez. Már egy egyszerű, de jól sikerült taps-sorra is felfigyel, és újra le akarja játszatni a testvérével, aki természetesen csak néz rá, hogy ennek meg mi baja.
Örömmel újságolja, hogy a tanítónéni megint gitározott, és még egy új dalt tanultak. És ők is játszhattak a zeneszerzámon.
Én nem tanultam annak idején zenét, engem nem találtak tehetségesnek, viszont annál inkább tudom élvezni (ritmus, dallam). S bár én szívesebben látnám, ha a tánchoz lenne tehetsége (speciel nagyon szeretek táncolni), de a zene is (legyen az modern, klasszikus vagy népzene) megadja azt a nyugalmat és élvezetet, mint a tánc.
gyorsan, beszerezni egy git??rt a kisembernek, kellenek a friss tehets??gek 🙂
el??sz??r tanuljon szolf??zst, azt??n j??het a mehet! 🙂
Az iskol??ban git??roznak nekik? Meg j??tszhatnak is hangszereken? Ez nagyon j??…
Igen, ?gy van! 🙂
Mi mi??rt nem j??rhattunk ilyen suliba? 😀
Tan?t??n??ni f??gg?? a dolog.