Ma ajándék-napom volt. A reggelről már írtam, aztán egy másik ajándékról is említést tettem.

Aztán most hazafelé újabb Pillanatot kaptam az élettől. Az utcán a mamájával sétált szembe velem egy kislány. Úgy 10 év körüli lehetett. Közelembe érve láttam, hogy a kislány ragyogó mosollya néz rám, majd megkerülve a nagymamáját, elém pattan.

– Milyen szép a nyakláncod! – s rámutatott a zsinóron lógó rombusz alakú medálra.

– Tetszik? – kérdeztem meglepődve, s egy köszönömmel folytattam. Néhány lépés után pedig megbántam, hogy nem vettem le a nyakamból és adtam neki.

Az este pedig olyan volt, ami nekem a Hangulatot adja. Néztem a várost, mely a nyár utolsó estéinek egyikét élvezte. A fák még zöldek, a virágok még színezik az utcákat, tereket, az emberek hazafelé igyekeznek, vagy csak egy esti sétával fejezik be a napot. Ilyenkor érzem, hogy szeretem ezt a várost, mert nekem szinte mindent jelent. Itt nőttem fel, itt lettem először szerelmes, itt születtek a gyerekeim. S újra és újra végig tudok menni a főutcáján úgy, hogy látom azt a szépségét, amit más város soha nem tudna megadni nekem.

Ma este a szél is így ölelt körül. Most tele volt illattal: a fiatalságéval, az érettséggel, az öregségével. Benne volt a szerelem, a bánat, az öröm és a könny, a Tudás és a gondolat, a béke és a feldúltság, a nyár és az ősz. S így a nap végével tudom, hogy ezekért a Pillanatokért nem bánom, hogy itt élek, hogy egyáltalán élek.