Tegnap este pasiztam. A vállamra hajtotta a fejét, nézelődött. S egyszer csak rám nézett. Onnantól kezdve csak nekem nevetett, nekem mondta. Már két és félhónappal ezelőtt megfogott. És valószínűleg én is őt, mert amikor újra találkoztunk, csak nevetett, s testének minden porcikájával mutatta, hogy örül nekem. S minden találkozásunkkor, mikor meglátott és beszéltem hozzá, jelezte, szeret engem.

Különös, mintha már régtől ismerne engem. S ő emlékszik rá, én pedig nem. Olyan dolgokat láthat és tudhat, amit én nem. Emiatt néz rám úgy. És ezért én irigylem őt.

Ő az én három és fél hónapos unokaöcsém.