A következő sorokat múlt év július 22-én írtam:

“Nos, hiszek ebben a mondásban. Nem is hiszek, hanem tudom, hogy sokszor célra vezetőbb kivárni türelmesen. Természetesen ez az időszak (ahogyan Müller Péter Jóskönyvében is sokszor említve van egy-egy jelnél) nem tétlenségből áll. A semmittevés is előrevivő cselekvés, ha mellé mélységes hit párosul. Hinni abban, hogy eljön a mi időnk; a mindenség úgy rendezi a dolgokat, hogy az mindenkinek jó legyen, és mi is eljussunk a célunkig; megérik az idő a tényleges, látható cselekvésre. A türelem akkor igazi türelem, ha bennünk békesség van. Nincs az a belső feszültség, amely az idő kerekét legszívesebben gyorsabb forgásra ösztökélné. Az sem szabad, hogy kétely merüljön fel bennünk a célunk beteljesedését, az időnk eljövetelét illetően.
A türelem tanít. Fegyelemre, önismeretre és békességre. S megerősít minket, a hitünket: önmagunkban és a mindenségben. (ez utóbbi inkább a spirituális beállítottságuaknak fontos szempont  ).
Szóval, nem időrabló „tevékenység”, hanem nagyon is hasznos és célszerű cselekvés. “

Hát tudtam így is gondolkozni. Most úgy érzem, mintha nem is az én szavaim lennének. Nos, nem arról van szó, hogy én hűde türelmetlen lennék, és az, amit ott leírtam, mind nem igaz már, hanem akkor még a hitem töretlen és sértetlen volt. Ma nem sok mindent tudnék felsorolni, amiben rendületlenül és cinizmus nélkül hiszek. Talán … majd … egyszer…