Mivel Apuval voltam összezárva majd’ 5 kerek nap, így ezerrel fennállt az esély arra, hogy idegeskedés, dühöngés és duzzogás, sértődés hegyekkel végezzük a munkát. Hát nem! És ezen én lepődtem meg a legjobban. Egészen jól kommunikáltunk. Bár a tegnapi tapétázás adott elég okot a hirtelen kitörésekre. Én egyébként enerváltan fogadtam bármily nemű basztatást (ami Apu részéről felettébb keveset kaptam) ahhozképest, hogy még a semmin is képes lettem volna bőgni. Ezen nap folyamán egy bocsánatkérésszerű mondat is elhangzott Apu szájából egy felcsattanását követően. Megilletődtem, mivel én már szinte el is felejtettem a lebaszást. Valahogy válaszul magamban legyintettem (”megszoktam már!”), de kicsit jólesett, hogy Apu tőlem kért bocsánatot.

Levontam a következtetést: egész jól megtanultam Apu dühkitöréseit kezelni, ergo inkább maradjak csöndben, vagy vicceljem el. Ez utóbbi azért működik, mert egyforma a humorérzékünk.

S bár még a munka egy része hátra van, már most kérem a tisztelt ismerőseim, barátaim és Párom, hogy ha legközelebb saját magam (és rokonságom) akarom rávenni festésre, tapétázásra és egyéb felújítási műveletre, akkor vágjanak kupán, kötözzenek le, tömjék be a szám, öntsenek le hideg, kijózanító vödör vízzel, stb.