Ebben a bejegyzésben csak úgy röviden. Főleg a mai nap eseményeit. Aztán majd talán eresztek egy bővebbet az elmúlt másfél hétről, összefoglalásként.

Na, sóval! meg cukorral!

Mivel a kisebbik gyermekem nagy állat-rajongó, számos műanyag állatfigurája van. Néhány napja is kapott egy újság mellékleteként két fókát és egy pingvint. A nagyobbik gyermekem pedig pingvin-imádó a maga módján, így ez utóbbit többnyire ő hurcolászta. Be a strand vizébe is. Ahol el is engedte. Csak néhány pillanatra, míg a nagy fém vizilovat meglocsolgatta pár tenyérnyi vízzel. Aztán jött a csalódott kiabálás: “Anya, eltűnt a pingvin!” Kb. 10 percen át meresztettem a szemem, pásztáztam a vizet és a strandolókat a medencében, de sehol semmi. Jött a lemondás, és az ígéret, hogy majd, egyszer veszek egy másikat.

Ma reggel, én kissé kevés alvás után (úgy tűnik, túl sokat aludtam az elmúlt héten, ideje volt visszaszerezni a kialvatlanságot …), a buszmegállóhoz baktattunk. A megbeszéltek szerint betértem a sarki pékségbe reggeli kiegészítésért és tízóraiért, miközben a többiek kinn várakoztak. Már éppen távoztam volna az üzletből, mikor nyomult be a kisebbikem a pingvinnel a kezében. Ahogy a nép is mondja, néztem, mint a moziban. Hát, az történt, hogy amíg én tankoltam, a gyerek kiszurta a boltba igyekvő háromtagú család kislányának kezében az Állatot “Az az én pingvinem!” felkiálltással. Gyorsan tisztázódtak a dolgok: az apuka elmesélte, hogy lánygyermeke tegnap a strandon a vízben találta. Hogy ők hogyan kerültek ma reggel a pékség elé … ? azt nem tudom. Szóval, a pingvinke helyére került.

Páromtól elbúcsúzva Bp-n felszálltunk a 13 órási IC-re. El is indultunk időben. Természetesen légkondi a minimumon volt, tehát az izzadósabbaknak a szauna adott volt. Én rögtön a wc felé tendáltam, mivel … nő vagyok. Minden volt, csak kézmosáshoz víz nem. Én pedig ehhez ragaszkodom, ha a fene önmagát zabálja is meg. Így átcaplattam a vagon másik wc-jéhez. Ott éppen voltak, tehát vártam. Pár pillanatot, mert aztán kijött egy barna ruhás, idősebb hölgy. Először nem volt gyanús, csak amikor láttam a hányást a csapban … Fintorogtam egyet, meg magamban méltatlankodtam a bunkóságon, aztán átmentem a másik vagonba kezet mosni. Siker! Visszafelé futólag rápillantottam a már ülő hölgyre, s bár továbbra is dohogtam, azt hiszem, lesúlytó nézéssel nem illettem. A hölgy izzadt rendesen, és láttam, nincs a helyzet magaslatán. Aztán elfeledtem az esetet, míg nem jött egy lány, aki végig kérdezte az utasokat, hogy nem ismernek egy ilyen és ilyen nevű nőt. Akkor jött a gondolat, hogy arról a barna ruhás hölgyről lehet szó. Hátrafordultam, és messze az ülésén nem is láttam. Biztosan rosszul van, gondoltam.

Aztán Hatvanban megállt a vonat. És állt, és állt. A zuhanyhíradón keresztül terjedt az info, hogy egy nő rosszul lett, és hívták a mentőket is. Majd újraélesztésről beszéltek. Leszálltam néhány utashoz hasonlóan, és beszélgettünk, és vártuk a híreket, amit egy elég kotnyeles srác hozogatott rendszeresen. Majd mondta: “Meghalt.”

Hát, izé.

Mondjuk, annyit tehettek volna a mentősök, hogy mikor lehozzák a vonatról, dobnak egy lepedőt a félpucér elhunytra.

A nap további kalandjai feledtették a gyerekekkel az addigi “élményt”: beülhettek az InterPici mozdonyvezetője mellé hazafelé.