Hmm, úgy látom, hogy tegnap egy sort sem írtam. Csak az előző napi bejegyzésen javítottam, töröltem. Talán most bepótolom. Lenne mit írni, csak…. A férjemről nincs sok kedvem, a Kedvesről pedig lenne, de … Mégis csak írok. Tegnap felhívott telefonon. Teljesen váratlanul. Nem adtam meg a számom (céges), de úgy tűnik, nem volt rest megszerezni. Szóval ari volt. 

Erről L jut eszembe. Ő volt ilyen. Annak idején, mikor összejöttünk, úgy volt, hogy csak kb. 1 hét múlva találkozunk (távolság, elfoglaltság miatt). Erre volt egy szabad csütörtök (?) délelőttje, és levonatozott abba a városba, ahol a nyelvkurzus volt. Meglepetésemre ott jött velem szembe, mikor vége volt az órának. Csodálatosan szép pár órát töltöttünk el a Temze partján, beszélgetve, csókolózva. Aztán később a szülnapomra lepett meg azzal, hogy magyar nyelvű napi lapba csomagolta az ajándékát, egy órát. Az újságnak jobban örültem, mint a Swatch órának :-)), de csak azért, mert képes volt elmenni a Magyar Nagykövetségre vagy Konzulátusra újságot kórencsálni. Hát nem volt édi?! Én meg ott hagytam Angliában. No, ez az önzőség. 🙁

Olyan furcsa, hogy L van az eszemben. Nem úgy! Csak a vele kapcsolatos emlékek feltörtek bennem. Ahogy ott ülünk a metróban egymás mellett, és az az érzés kerít hatalmába, hogy dejólenne megfogni a kezét. Úgy éreztem akkor, hogy ez közös érzés. De még sem tettük. (még akkor csak találkozgattunk). Utána a búcsúnál éreztem, hogy meg akar csókolni. Annyira erős volt ez a gondolata is, hogy érzékelte az agyam. Ennyit a közös hullámhosszról. J-vel kapcsolatban is volt ilyen érzésem, szinte folyamatosan.De még sem léptünk a tettek mezejér. És így volt jó. Az csak pillanatnyi jóérzést jelentett volna. De az biztos, hogy feledhetetlen lett volna. 😉 

Most nyugodt vagyok és egy fajta boldogság tölt el. Legtöbb hülyeségen csak mosolygok. Jó lenne így maradni ebben az állapotban.