Gondolom, nem véletlen, hogy az elmúlt hónapokban folyamatosan egy bizonyos témába botlok hol itt, hol ott (könyvek, megírt és megírandó cikkek és saját magam).

Egyfajta meghasonulást látok az informatikába bekeveredett nők nagyrésze körében. Akarját csinálni, mert érdekli őket, közben pedig meg kell vívniuk a csatájukat a környezetükkel, a társadalommal (akik mind azt várják tőlük, hogy a tipikus női szerepekben feszítsenek), valamint a szakmájukban dolgozó férfiakkal (akiknek többsége – már csak szakmai féltésből is és hiúságból! – elutasítja még annak a gondolatát is, hogy egy nő profin űzze pl. a programozást).

Ahogy én látom, ezeknek a nőknek elsősorban az előítéletekkel kell megküzdeniük, s valahol saját magukkal. Nagy a nyomás rajtuk. S mivel nők, ezért alapvetően alacsony önbecsüléssel (környezeti hatás) kerülnek be az főiskolára, egyetemre. És a nagy betűs életbe. Ha oly balszerencsések, és bunkó férfitanárok és fiú csoporttársak közé keverednek, akkor nagy az esély arra, hogy otthagyják az egészet a francba. De ha mázlisták, és minden felől az ELFOGADÁS és segítség érkezik, akkor kissé magabiztosabban tanulnak és érnek el eredményeket.

… Száj befog! Ugyanis ha így folytatom itt a blogban, akkor a cikkbe mi a túrót fogok írni?