Néha annyira, de annyira!

Csütörtökön megkérdezte tőlem a pcihológus: a nőiségemmel hogy állok? Nőnek érzem-e egyáltalán magam?

Belegondoltam, és egy akkora nem-mel feleltem (persze, először jól elelmélkedtem szóban a helyzeten), hogy szinte be sem fért a szobába. Hozzá kell tennem, hogy ez a helyzet az elmúlt években sokat javult, mióta külsőleg vonzónak látom magam, de alapjában véve a legtöbb férfihoz, főleg azokhoz, akiktől a barátságon kívül nem akarok semmit, igyekszem semleges neműként (ami ugye nincs is!) közeledni. Saját elgondolásom szerint azért, nehogy félreértsenek. De lehet, hogy egyfajta védekezés is. Szóval mindent elkövetek, hogy véletlenül se a nőt lássák bennem. Persze ez nem sikerül, de legalább egy illúzióval gazdagabb vagyok.

Hogy ez honnan eredhet, szépen kielemeztük. És hogy mi mindennel összefügg?! Őrület. Elég az az egész kialakulásához, hogy az oviban egyetlen fiú sem húzgálta meg a hajam, s anyámék nem dicsértek szembe (szép vagy, kislányom!), aztán már hiába jött az általánosban az a szőke kék szemű kissrác, és voltunk “szerelmesek” évekig egymásba, a tény elfogadásán túl nem voltam képes többre. Pedig még 15-16 évesen is próbált udvarolni nekem. De én csak nem hittem el, hogy szeret. Inkább belemenekültem a “messziről imádom és soha meg nem valósuló” szerelmekbe.

19 évesen szembesültem először a valódi szerelemmel. Sokáig magam sem tudtam elhinni. Csak néztem őt, és érintettem, és … és … Olyan különös volt az egész. Egy fiú és én. Az agyam nem tudta befogadni. S mire megtörtént volna a teljes ráhangolódás, vége lett. S valahogy magától értetődő volt számomra. Most már az agyam (egom) úgy aklimatizálódott, hogy ragyogóan elfogadja a tényt: mellettem és velem van egy férfi. Viszont apró trükköket vet be, hogy igazolja azt a belém rögzült, alig észrevehető elképzelést, hogy engem nem szerethet egy férfi sem. Mindent kitalál, csakhogy neki legyen igaza. Ha én ezeket most itt felsorolnám! …. de nem teszem. Tökéletesen elég, ha a pcihológusom szörnyülködik.

De azt hiszem, az egom máris tovább fejlesztette a kisjátékát… A szemét! Mert én úgy döntöttem, hogy kifogok rajta, és kiszállok a kisjátékából, erre máshonnan támad. Hm, és ez már a durvább játszma.