Ölébe ejtette a könyvet, s kibámult az ablakon. A pörgő tájból nem látott semmit. Rá gondolt. Tudta, hogy ott várja az állomáson. Így beszélték meg. Majd aztán mennem a fiú szálláshelyére, hogy az esti meccset, a Döntőt megnézzék. Olasz-brazil kilegyenavilágbajnok meccs lesz. 1994. július 17-ét mutatott a naptár.

A lány csak ilyenkor rajongott a fociért. Amikor a profi csapatok játszottak. Akkor valami izgalmas is történt a pályán, ő így látta. Természetesen voltak kedvenc csapatai is. A tutti befutók az olaszok és az angolok. Most különösen, hiszen a fiú is olasz.

Visszapillantott a nyitott könyvre, majd kicsit tétován, de bezárta. Aztán hátrahajtotta a támlára a fejét, pilláit lehunyta, és visszaemlékezett. Nemrégen Skóciában jártak, ott töltöttek egy napot. Aznap este játszottak az olaszok a spanyolokkal. Sétálva az edinborough-i utcákon a mérkőzés végének jelét várták. Mikor kiáramlottak a sörözőkből az olasz turisták – nem volt nehéz felismerni őket -, csak egy kérdése volt a fiúnak hozzájuk: ki nyert? Az olasz nemzeti 12 nyert 2-1-re.

Még aznap délután mesélte a fiú, hogy mennyire kedveli a bőrlabdát rugdosni, maga is játszik védőként egy helyi csapatban. Egyébként pedig az Intermilan a favorit csapat.

Elmosolyodott. Hogy sugárzott a fiú arca, mikor ezt mesélte! Aztán az estére gondolt. Kíváncsi volt, milyen lesz mellette végig izgulni a mérkőzést. Még nem látta a srácot drukkolni. Sör az biztos, hogy nem lesz, mert nem iszik a fiú alkoholt. Narancslé?

A vonat zökkenve megállt. Most vette csak észre, hogy beértek Londonba a végállomásra. Sietve leszállt, s szinte röpült a fiú karjaiba. Futó ölelés és csók után indultak a metró felé.

Meleg nyári este volt. Az úton a lány vidám szemekkel és mosollyal mesélte az elmúlt napok történéseit. A fiút lenyűgözték ezek a szemek és a mosoly. Kéz a kézben ballagtak a szálláshely irányába. Időben érkeztek. A csapatok éppen bemelegítettek. A fiú megjegyezte, hogy egy magyar is lesz a pályán. A lány arcáról a hitetlenségét és csodálkozását nem volt nehéz leolvasni. Hogy kerül az oda?

– Ő lesz a bíró! – jött a válasz. Milyen furcsa? Mint egy égi jel. Olasz és magyar. Olasz és magyar. Így ültek le a tévé előtti kanapéra. Kezdődött a mérkőzés. A lány lelkesen szurkolt és izgult az olasz csapatért. Azt hitte, hogy a fiú teljes figyelmét is a meccs köti le. Nem így volt. Egy hosszú, forró csók, és már a kanapén feküdtek.

– De…, de … a meccs nem érdekel? Az olaszok játszanak! A döntő megy! – nyögte a lány, mikor végre szabad volt a szája.

A fiú csak legyintett, s egy újabb csókkal jelezte, most valaki más jobban érdekli.

Nyilt a bejárati ajtó. A házinéni érkezett haza. Sietve ültek fel, s cinkos mosollyal a pirosló arcukon bámulták lelkesen a képernyőt.

A mérkőzés 90 perce döntetlennel végződött. A hosszabbítás sem hozott eredményt, így maradtak a 11-esek. A lány nem tudta egy helyben ülve végig nézni, különösen azután, hogy a brazilok nyerésre álltak. A fiú csak nevetett rajta. Tetszett neki, hogy a lány ennyire szívén viseli a nemzeti csapatának sorsa. S bár nem az olaszok emelhették a serleget a magasba, a fiún nem lehetett észre venni, hogy letört volna. Ez a döntő úgy sem az eredmény miatt lett volna emlékezetes számukra.