Bár úgy gondolom, hogy az összes volt baráthoz, szerelemhez fűződő érzelmi szálat elvágtam, a múltat lezártam magamban, mégis tudom, hogy ha közülük hárommal személyesen találkoznék, ott keringene körülöttem az a szikra, amely csak egy száraz szalmacsomóra vár, hogy lángra kapjon. Őket tényleg szerettem. Mert mikor eljött a búcsú ideje, bár fájt egy kicsit, el tudtam őket ereszteni, és el tudtam fogadni, hogy így van.

Nem titkolom, néhány hét múlva, mikor a magányos egóm ráébredt, hogy mi a helyzet, akkor megszenvedtetett, de a szívem tudta, hogy őket mindig szeretni fogom legyen akár 100 vagy 2000 km köztünk, vagy soha ne találkozzam velük többet, ne halljak felőlük. S azt is tudtam és tudom, hogy ők is így éreznek irántam.

Valahogy nem akarok velük találkozni. Nem azért, mert csalódnék bennük. Nem. Tudom, hogy nem. Mert az egyikükkel már többször találkoztam azóta, és minden találkozásunk maga volt a csoda. Ezek a csodák a veszélyesek…