Olvasok most egy könyvet, s ennek nyomán elgondolkodtam a saját “életemen”, gondolataimon, elvárásaimon. Rájöttem, hogy katasztrófa az egész. Egy nagy, nagy hazugság. Meglehet, hogy ezeket a mondatokat már az elmúlt jó másfél évben leírtam párszor, de most megint letaglózóan vágnak mellbe, szíven, elmén, s fejbe. Leginkább az keserít el, hogy ezt még így kell csinálnom, míg meg nem halok. Vagy legalábbis addig, amíg nem érek el arra a szintre, hogy másként legyen.

S most, már hetek óta egy választás előtt állok. Egy út, ami többfelé ágazik, de jelenleg három lehetőséget látok: 1. vagy így marad minden, s egy idő után szétomlik, darabokra hullik, mert ingatag az alapja; 2. Áment mondok, mert ezt így tovább nem vagyok képes csinálni, s a jövőben azon leszek, hogy soha többet ne legyek szerelmes; 3. megváltoztatom saját magam, vagyis egy teljes egocsere. Az utolsó választási lehetőséget fel lehetne cserélni a megvilágosodással is. Az lenne az igazi.

Hát szeretnék már úgy két évvel előbbre lenni, és visszatekintve csak röhögni az egészen.