Már évek óta érzem, hogy egyedül akarok lenni. Testi, lelki szükséglet és vágy.

Lassan kezdem megérteni, hogy miért. Mert e napig, a lassan 34 “megélt” év alatt össz-vissz kb. 3 évet voltam egyedül. Ez a pár év is abból állt, hogy bár sok dolgot magamnak intéztem, de érzelmileg és lelkileg függő maradtam, önként: szülőtől, barátoktól és szerelmektől. A házasságom is csak ideig-óráig jelentett önállósodást. Egy fokot a lépcsősoron. A válásom újabb lépcsőfokra juttatott, amelyet könnyedén vettem. Semmilyen nehézséget nem találok abban, hogy egyedül vagyok a két gyerekkel, intézem a dolgaim. Sőt élvezem.

Viszont a legnehezebb lépés még hátra van: az érzelmi és lelki alárendeltség megszüntetése, melyet mások, számomra fontos emberek irányába teszek. Most vagyok a küszöbön, talán már beljebb is jutottam azzal, hogy rájöttem, miért kínlódom, hadakozok önmagammal és másokkal, miért hagyom, hogy mások apró cselekedetei kiborítsanak, és miért nem tudok nagy ívben tenni bizonyos dolgokra.

Soha nem tanultam meg, hogy a saját érzéseimet, vágyaimat megéljem, ha a szeretteimmel kapcsolatosak. A szüleim, főleg anyám, gondolatai, vágyai szerint éltem – és még élek sajnos – elég sokáig, majd a férjemé szerint, és most a páromé szerint. Ezért visel meg annyira az, ami néhány hónapja folyik, és ezért nem tudtam eddig szabadulni az őrjítő gondolatoktól, melyek vadul téptek itt belül. Szabadulnék, és most már világosan látom, hogy mi a bajom, és miért akarok megfelelni másoknak, az ő kedvük szerint cselekedni. Mert akkor szeretnek, mert akkor nem fogják azt mondani, hogy nem csinálok valamit jól, nem gondolkodom helyesen, nem vagyok jó.

Elismerésre, szeretetre és csodálatra éhes gyerekként futok a szeretteim szeretetéért. Vágyom a dicsérő szavakra, amelyből építkezhetek, amelyek nem létező énképememet megalkothatnák. S miket gyerekként kellett volna megkapnom. Egy minősítő mondat, és én már romokban heverek, azonnal kételkedem önmagamban.Hát ebből a szarból kellene valahogy kiverekedni magam.