Kalandos, fárasztó, szerelemes – és kicsit összezördülős – hétvége volt. Azzal kezdődött, hogy csütörtökön délután Szabó János volt honvédelmi miniszterrel utaztam egymással szomszédos ülésen, beszélgettünk, majd egy kosárból cseresznyéztünk.

Pénteken délelőtt felkészültem az útra: vettem ajándékot, tokot az új digitális fényképezőgépemnek, s némi eledelt. Aztán útra keltünk. Bécsben átszálltunk az Orientre, ahol mázlink volt, hogy üres fülkében tölthettünk majdnem az egész utat. Bár csak hajnalban tudtam elaludni, mivel szerintem addig tartott a hatása annak a kávénak, amit úgy délután 5-6 óra tájban ittam meg. Reggel felé két indiai fiú csatlakozott alvó kettősünkhöz, akiket kissé morcosan csendre utasított a Párom. Ennek köszönhetően csak velem mertek óhajtottak a későbbiekben kommunikálni. Párizsba délelőtt 10.30 körül értünk. Legelső dolgunk egy kávézóba betévedni, ahol egy erős fekete ital elfogyasztása mellett a wc adottságait is kihasználtam.

Majd felültünk a 32-es buszra, és egy kis városnézés után a Trocaderon kötöttünk ki. Én gyanútlanul közelítettem meg a két hatalmas épület között lévő teret. Aztán láttam, hogy miért is jöttünk ide. Ott volt az a híres és hatalmas vas torony. Lesétáltunk hozzá, készítettünk pár képet alatta, majd leheveredtünk a szomszédos park füvére. Napozni. Mert azt tudni kell, hogy bár a vonatút nagy részén zuhogott az eső, Párizsban már gyönyörű napsütés várt minket.

Kis pihi után átsétáltunk a Diadal-ívhez, futó pillantást vetettem rá (két fénykép erejéig), aztán tovább rohantunk sétáltunk. Le a Csampionok Elizáján. Sok ember tett így. Egy tér padján elfogyasztottuk az utolsó hazai zsömléinket, konstatáltam, hogy a pisilést még kibírom egy pár 10 percig – főleg, ha ülve utazom tovább. Ezért balra kanyarodva kerestünk egy 32-es buszt, ott a színes tehén-szobroknál, majd visszabuszocskáztunk a Keletihez. Ahol meglátogattuk a Párom kedvenc indiai éttermét. Jóllaktunk a finom, enyhén kellemesen fűszerezett egytálétellel. Én itt is lemeóztam – megkönnyebbülve – a wc-t.

Mivel még egyikünk sem járt Verszájban (bocs, a hejesírásért, de semmi kedvem utána járni a tényleges megnevezésnek), így fogtunk egy RER-et, és levonatoztunk (az emeleten) a nagy-nagy kastélyhoz és parkhoz. Már késő délután volt, ezért csak a fontosabb részeket tekintettük meg: a park egy részét, a nagy Trianont.

Elidőztünk – kellemesen – a park egy csendes kis zugában, majd összevesztünk visszafelé a vonathoz. Hogy mennyire össze tud hozni minket egy apró kis nehézség (hogyan jussunk ki jegy nélkül az állomás jegyre nyíló kapuján), az azt mutatja, hogy sokáig nem is tudunk haragudni se egymásra, se a világra.

A Straszburgba induló vonatra még kellett vagy másfélórát várni, így vettünk némi kaját: joghurtot, bagettet, ásványvizet, meg egy pudingos, barackos sütit. A vonaton nem voltak sokan, viszont a két kalauz jól elvolt a jegyünk felett: először elcsodálkoztak azon, hogy milyen kevés euróért kaptuk, aztán miután jeleztük, hogy az forint összeg, azt kevesellték. Majd kiderült, hogy a tízezret jelölő pontot tizedes”vesszőnek” nézték. Mi pedig hangosan bólogattunk: tauzend, tauzend. Így már rendben volt minden.

Straszburgban volt egy szűk másfélóránk a következő vonat indulásáig, így csak egy nagy oda-visszarohanásra futotta. Meg persze pár fotóra, amelyek úgy ahogy sikerültek a hajnali szürkületben. Egy órás zsibbadás újra, majd sms-váltás a tesómmal, és megérkeztünk Stuttgartba. Kedves rokonom várt az állomáson, és rövid autóból történő városnézés után, máris találkozhattam a kis unokahúgommal és testvérkéjével. A kiscsajtól elolvadtam, a kispasi meg kenyérre kent.

Aztat nem részletezem, hogy a fürdésen kívül mit csináltunk a Kedvesemmel a fürdőszobában…

Családi eseményről csak még annyit, hogy ekkora joghurtos fagyikehelyhez még nem volt szerencsém. A tesómék is igen kitettek magukért: ilyen fejedelmi reggelit is régen szervíroztak fel nekem, az ebéd és vacsora is extrán finom volt.

Sajnos az idő ott is múlik, így hamarosan kiszállítottak bennünket az állomásra, és kis várakozás után, felszállhattunk. A vonaton annyian voltak, mint a nyű, de szerencsénkre az út nagy részét külön kettes üléseken, kissé összegubózva, de fekve töltöttük. Én tudtam aludni, mert edzett leány, izé … anya vagyok, és ennek megfelelően ott alszom és úgy, ahogy adatik: mert minden másodperce kincs.

Bécsben még fagyasztottuk magunkat egy kicsit a napon, majd Magyarország felé vettük az utunkat.

Következtetések: nem lenne semmi bajom a sok vonatozással, turistáskodással, ha a wc-ügyeimet le tudnám rendezni időben és kényelmesen. A vonat a legsimábban (kevés zötykölődéssel) és legintelligensebben Németországban halad. Bár igaznak tartom a mondást, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, most semmi kedvem nem volt hazajönni. Legszívesebben világgá mentem volna.