Hogy tovább folytassam: már mikor az anyósomtól először hallottam, hogy mennyire agyon dicséri a fiát: milyen jóravaló ember, a szomszédok is el vannak tőle ragadtatva, meg milyen szerencsés vagyok, hogy én kellek neki, stb.; csak azon csodálkoztam, hogy miért kell ennyire hasra esni tőle. Köszönni mindenki tud a szomszédoknak; sok férfi van, aki normálisan viselkedik az anyjával, nem veszekszik vele, megtesz neki ezt-azt, stb. Szóval nekem semmi extra nem tűnt fel benne. Sőt, akkor az a gondolat fogalmazódott meg bennem: inkább azt kellene mondani, hogy milyen jól jár a fia VELEM! 🙂

No, mindegy. Akkor intőjelnek kellett volna felfognom ezeket a gondolatokat, és nem hozzá menni feleségül. Két valakiért nem bánom a dolgot: a két gyerkőc. Őket nem adnám semmi pénzért sem. 

Tegnap délután a játszótéren beszélgettem egy ismerős csajjal, akivel jóban voltam egy ideig. Mondtam neki, hogy mi a helyzet a házasságommal. Elcsodálkozott. Mikor igyekeztem elmagyarázni neki az okokat, nem láttam a szemében a megértést. Mosolygott, és leginkább az rítt le róla: “Ó, egy pillanatnyi elmezavar! Majd meggondolja magát!” Már lassan kezdem magam hülyének érezni.