Még nem fújolok a freeblog új külsejét és struktúráját illetően. Majd csak akkor, ha nem teszik vissza a “Megnézem a blogom” gombot. Ez az egyik legfontosabb gomb és a gyengém. Úgyhogy reklamálni fogok mr. a.-nál, ha erről elfelejtkezik.

Szép hétvégénk volt. És … itt most gondolok valamire, aminek nagyon örülök, és azt mondom magamnak, hogy csak így tovább!

A szombaton megjelent cikkemhez való hozzászólások nyomán jutott újra eszembe egy megállapítás, amire esetleg ugranak a férfiak. Hát íme:

Mi az egyik különbség a férfiak és a nők között? (A következőkben a nagy többségről fogok beszélni.) Az, hogy a nőknek az életükben főként kötelességeik vannak, mint nő, mint anya, mint feleség, mint háziasszony, mint dolgozó nő. A férfiaknak pedig munkájuk és hobbijuk, ami néha egybeesik.

S most beszéljek magamról: már tizenegynehány éves koromtól kezdve takarítok minden hétvégén. Tudom, hogy legalább egy héten a lakást ki kell pucolni. Nekem, mert ez a feladatom, ez a kötelességem. Mióta van családom (mindegy, hogy férjezettként vagy elváltként nézem), azóta kötelességem ellátni őket (reggeli, ebéd, vacsora, s egyéb kaják), tisztán tartani, a gyerekekhez éjjel felkelni, játszótérre vinni, stb. Most, hogy férfi nélkül élek a hét nagy részében, így egy kicsit magamra is jut idő. Hódolhatok az új szenvedélyeimnek, a számítógépnek és az internetnek. Meg az írásnak.

Most lehet jönni, olyan mondatokkal, hogy “Te mentél férjhez!”, “Te szültél gyereket!”, stb. De! Miért csak pozitív irányba érzem a különbséget a férjezett és az elvált státuszom között? Mert míg férjnél voltam, ugyanazokat a dolgokat csináltam, mint most, meg tetézve azzal, hogy a volt férjemmel is kellett (volna) törődnöm. Magammal meg alig. Oké, volt időm tornázni, de … azt is főleg este 8 után, mikor a gyerekek ágyba kerültek. Most valamivel több a dolgom, viszont tudom, hogy csak magamra számíthatok, magamnak intézem a dolgaimat, s nem kell azon rágódnom, hogy a másik miért nem segít nekem. Igaz, ha nagyon őszinte akarok magamhoz lenni, én ezt amindennapos magamra hagyottságot lekompenzáltam abban, hogy a lakásfelújítások idején lazán kihúztam magam a munkából. (Ez persze úgy jött le a volt férjemnek, hogy én lusta vagyok. Nem, csak kényelmes. )

És a gyerekek kérdésében azt mondanám, hogy igen, szeretem őket, ellátom őket, meg foglalkozom velük, de van nekik apjuk is (most éppen csak kéthetente hétvégén).

Pont néhány napja hallottam egy kétgyermekes anyukától, mikor megkérdezték tőle, hogy lesz-e harmadik. Ezt válaszolta: “Magamnak én nem szülök többet!” Valami ilyesmit mondtam két éve én is….

Sanyarú sorsunk lenne nekünk, nőknek? Nem az. Csak egy ilyen fanyar, cinikus mosollyal kísért.