Elhiszem, hogy nehéz lehet most a férjemnek, DE: nem kéne az autóval 140-nel száguldoznia (már tegnap másodszorra a héten!!) olyan szakaszon, ahol bármikor eléd ugorhat egy vad (nyúl, őz, stb.), előzhet rosszkor egy szembejövő autó és egy híd is van. A hátsó ülésen meg a gyerekek kucorognak. Vezessen akár 200-zal is esőben, csúszós utakon akkor, ha nincs mellette senki. Ne akarjon családi tragédiát bosszúból. Mert akkor kétszer hal meg. Egyszer amikor mázlijára a balesetben meghal, és a másvilágon még egyszer én általam. 

Ha megint elő fog fordulni egy ilyen gyorshajtás, mikor mi, de főként a gyerekek, is a kocsiban vagyunk, kap egy fejmosást. 

Ja, hogy tovább szidjam: jellemző, hogyan változott meg! Mert a változást a válásunktól függetlennek mondja!!! Már kb. 3 hete tudja, hogy megyek jövő hétvégén bennlakásra. Én naív, azt hittem, hogy rendes apuka lévén majd vigyáz a gyerekekre. Ahh, hova gondolok! Gyorsan beszervezett magának egy agykontroll tanfolyamot arra és a köv. hétvégére. No, ennyit a változásról!!! Mellesleg a gyerekek őrizetéről meg gondoskodjam én. Kíváncsi lennék, hogy ha nem tudjuk megoldani az őrizetet, akkor ki fog otthon maradni. Biztos, nem ő. Én sajnos, egy ilyet lépést nem engedhetnék meg magamnak. Ugyanis van lelkiismeretem, lelkifurdalásom, talán kicsivel több kötelességtudatom, mint neki, stb. 

Szóval ennyit a változásról, a kötelességtudatról, stb. És megint én érezhetem magam a hibásnak: mert ha én nem akarnék válni, akkor ő nem menne agykontroll-tanfolyamra, és így tovább. 

A kisebbik gyerkőc megfoganása és megtartása körüli mizéria is az én hibám. Én nem mentem óvszerért, én nem védekeztem, mertem terhes maradni, és mertem bejelenteni úgy, hogy terhes vagyok és nem vetetem el. Ezek után én 9 hónapot szívtam az ő sértődöttsége miatt. És természetesen most azt is logikusan levezette, és majd hogynem konkrétan ki is jelentette, azért, hogy ennyire elhidegültem tőle, végülis én vagyok a hibás. Ha én nem azt mondom, amit, akkor ő nem lett volna rám mérges, és akkor ő jobban odafigyelt volna ránk. No, álljon meg a menet! Ne mondja már, hogy az első terhességem idején a tenyerén hordozott volna??? Arról is mesélhetnék… 

De ezt már megszokhattam volna tőle: mindenért engem szokott hibáztatni. Azért is, amiért nem én vagyok a tényleges felelős. Sokszor panaszkodtam neki ezért, de nem éreztem soha, hogy egy kicsit is átérezné a helyzetemet egy ilyen szituban. Így nem is változtatot ezen a hozzáállásán. Csoda, ha egyszer megunja az ember?!