Tegnap délután, mikor az oviba mentem a gyerekekért, az első mosolya után láttam, hogy a nagyobbik fiam alsó másik egyes foga is eltűnt. Meg is említettem neki, hogy észre vettem a fog hiányát. Kérdem:

– És hol van a fogad? Megint lenyelted?

– Nem, betettem egy zsebkendőbe.

– És az hol van? – kérdem arra gondolva, hogy akkor most lesz mit a párna alá tenni este.

– A kukában.

– ???

Ma reggel kitámolyogtam a szobámból, és a konyhába vánszorogtam. Kezdtem készíteni a reggeli ébredésemhez – nem feltétlenül, de – szükséges hosszú-hosszú kávémat, mikor motozást hallok a gyerekek szobájából. Hú, elfelejtettem behúzni az ajtót, hogy ne hallják a zörgésemet – gondoltam. Siettem, hogy pótoljam az elmulasztottat. Látom, hogy a nagyobbik gyermekem éppen az ágyát dúlja fel. Feltűnően keresett valamit. Mivel így hajnal tájt még lassan forognak a kerekek odabenn, és az intuícióm is javában ébredezik, így csak vállat vontam és csendben behajtottam az ajtót. Egy perc múlva jön a gyermek, és bosszúsággal spékelt bánatos arccal nézett rám:

– Hiába kerestem, nem találtam, amit a fogtündér hozott nekem!

Hatalmas csörömpöléssel leesett a tízfilléres odabenn. Jaaa… akkor már értem.

– Hát, fiam! Tettél fogat a párnád alá?

– Nem.

– Nem kellett volna kidobnod.

– De Marika néni mondta, hogy dobjam ki.

No, gondoltam, Marika néninek meg kéne simogatni a buksi fejét. …

– Hát, hátha hoz valamit ma este. Most biztos haragudott a fogtündér, de mára már kibékül – mondtam neki vígasztalásul.

Mit is hozzon? Mit is???