Hetek óta olyan, mintha Isten (Természet, Univerzum, stb.) az egyik kezével adna és simogatna, a másikkal pedig a szívemet szorongatná, hogy fájjon, ahogy csak bír.

A válásom nem viselt meg ennyire.

És lenne menekülési útvonal, de nem akarok futni. Valaki egyszer azt mondta, hogy én menekülni szoktam. Hát, nem. Iszonyat kitartó, tűrő és türelmes vagyok számomra nem ideális körülmények között. Hol a remény, hol pedig az elfogadás tartja bennem a lelket. Csak aztán ezeknek a helyzeteknek régen úgy volt vége, hogy egyik napról a másikra meguntam a banánt, és húztam egy vonalat: kész, vége, innen már másként lesz. S lépek egy kvantumugrással tovább. Meglehet, hogy ez menekülésnek tűnik. Én nem így látom. Jelenleg.