A szüleimmel, főként az anyámmal is tele van a hócipőm. Több dolgot utálok vele kapcsolatban: 1. egyik nap még tök mellettem áll és vidám, a másik nap meg szinte ellenem fordul, és egy probléma-gócnak néz, 2. a saját gyerekével nem tud normálisan beszélni, csak úgy, hogy az (történetesen én) úgy érezzem magam, mintha egy nagy csőd tömeg lennék, 3. úgy állítja be a dolgokat, mintha én rajtuk akarnék élősködni, 4. Szerinte piszok rossz természetem van, és engem nem lehet elviselni. Ez utóbbihoz csak azt fűzném: ők hoztak össze, ők neveltek, és ha 18 éves koromig, amíg nevelhető voltam, nem tudtak “embert” faragni belőlem, akkor egyék meg azt, amit főztek. Ja, és én meg viseljem el szó nélkül a kisebbik gyerekem (anyám szerint félre van nevelve) személyiségéből fakadó hisztijét, nyűgösségét, anya-örületét. Hogy van ez??? 

Ja, és ne felejtsek el megváltozni! 

Mindig ezzel jönnek, már a férjem is: nehéz természetű vagyok! Basszus! ha nem úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek, akkor már nehéz a természetem. Én alkalmazkodjam másokhoz? Hozzám ki alkalmazkodik??? Én elviselem mások hülyeségét, akkor az enyémet miért kell felhánytorgatni???