A hócipőm tele van az egész világgal. Külön költöztem a férjemtől a gyerekekkel. Ez egy dolog. Ő akarta ilyen drasztikusan. Erre másnap megjelenik a munkahelyemen, hogy hirtelen felindulságában mondta, megbánta, költözzek vissza. Persze, mivel anyáméknál vagyunk, ők meg kiutálnak már két nap után a lakásból. Lehet, hogy az is közrejátszott ebben, hogy bement a férjem anyámhoz is, isten tudja, miért. Gondolom, előadta, hogy visszafogad bennünket. Ennek megörülhetett anyám, és gondolta, elég ha kiutál, és én szaladok vissza. Ja, meg a kedves férjem előadta neki, hogy én beteg vagyok. Lassan fixa ideája lesz, hogy én depressziós vagyok és azért “bolondultam” meg. Nem bírja elfogadni a tényeket. Persze, kedves anyukám is nekem esett, hogy felelőtlen vagyok. Ha tudtam, hogy nincs rendben a házasságunk, miért szültem “neki”, a férjemnek még egy gyereket. Nem bír megérteni, pedig még tegnapelőtt úgy tűnt, hogy igen. Meg mi az, hogy a férjemNEK szültem a gyereket??? Magamnak. És ha balesetben vagy egyéb okok miatt meghal a férjem, akkor is másnak szülöm a gyereket? Akkor is egyedül maradnék. De akkor én lennék a szegény özvegy. Senkit sem érdekelne, hogy egyébként meg ki nem álhattam a megboldogultat. Most meg én vagyok a bűnbak. Kinek miért. Igyekszem keresni egy fizethető albit és leszarom a többieket. 

Különben is, a férjem hogyan gondolja ezt az együttélést? Azt mondja, hogy ő mindent megtesz majd, hogy bebizonyítsa, ő már megváltozott. Kedves lesz, odafigyel majd rám és a gyerekekre, eljárunk együtt négyesben és kettesben ide-oda. Ettől pár hónap elteltével én meggondolom magam. Újra szerelmes leszek bele. Csak egyet nem vesz számításba: ha én egyszer egy pasast barátnak tekintek, abból már egyáltalán nem lehet részemről szerelem. Számtalan példát tudok erre felhozni. Akkor én már tartom magam a barátsághoz. És neki mennyivel lesz jobb, hogyan élünk egymás mellett ezzel a tudattal? Ő próbálkozni fog közeledni, én meg húzódom majd el, mivel már érzelmileg abszolút nem kötődöm hozzá. Más lenne, ha emögött részemről is egy hatalmas szerelemmel kezdődő házasság és múlt állna, de mivel ez nincs meg, én már teljesen reménytelennek látom a dolgot. Egyszer még rá tudtam magam beszélni, másodszorra már nem fog menni. Ha a józan eszemre vagy az egyik énemre (nem tudom eldönteni, hogy a jobbik vagy a rosszabbik az) hallgatok, akkor visszaköltözöm és kibírom azt a 5 hónapot. Ha meg a másik szólal meg, akkor azt hallom, hogy vágjam itt el a szálakat és ne tovább. Az előbbi a praktikus és olcsóbb változat, viszont hatalmas lelkitűréssel jár, a másik a nehezebb és a végleges, viszont egy kicsit felszabadító. 

Szóval beteg vagyok és felelőtlen. Meg hülye, meg szemét, meg depressziós, meg ….. ki mit akar!