Sötét volt még. Az utcáról az ablakon keresztül beszűrődő lámpa fénye sárgán festette be a fal és a mennyezet egy-egy részét. Nézte az árnyakat. Az ágyban feküdt. Már egy órája, hogy ébren volt. Nem tudott visszaaludni, bár érezte, hogy fáradt még.

Nem szerette ezeket a kora hajnali órákat. Olyan mély csönd volt körülötte. A város is néma volt még. Máskor a kislámpát felkapcsolva olvasott vagy halkan duruzsoltatta a rádiót. Most nem vágyott semmire, csak a felkelő nap első sugarára. A fény, mint egyébkor, most is a megoldást jelentette volna.

A zajtalan sötétben gondolatai csendesen száguldoztak. Előkerült a múlt, és egyre növekvő súllyal nehezedett a lelkére. A feketeségben még nyomasztóbbá vált. Az oldalára fordult, hátha a teher is arrébb gurul odabenn. De az nem moccant. Gondűzőül lehunyta a szemét, bár tudta, felesleges. Kinyitotta újra, és gyorsan megkereste a legvilágosabb fénysávot az ablak függönyén. Még mindig nem történt semmi. Rápillantott az órára. Látta, hogy ma hajnalt reménytelenül lassan számol előre. Végtelen messzeségbe tűnt a napfelkelte.

A nyomasztó gondolatok elől az árnyak vizsgálatába próbált menekülni. Boszorka, öreg fatörzs, … ah, ott egy gomba vagy egy … kalap. Az alakzatok furcsán felismerhetetlenek voltak. Úgy érezte, semmi sem segít rajta, s ez még jobban elszomorította.

Muszáj lesz szembenéznie azzal, ami nappali fényben könnyen félretolható volt, de most megmutatta pőre igazságát. Egy mélyet sóhajtott, s becsukta szemét. Engedte, hogy az agya végig pergesse a múlt eseményeinek képeit. Bár szívét a fájdalom éles szorítása tartotta fogva, erőt merített a közeledő reggel reményteli világosságából. Most, hogy a félelmével szembenézett, valahogy a múlt sem tűnt rémisztőnek. A szíve lassanként megkönnyebbült, a lelkét nyomasztó érzés is tovább készült állni.

Pillái alól kilesett. A szobája szürke homályban fürdött. Tudta, néhány perc és az ébredő nap hamarosan bekacsint az ablakon. Hasra fordult és békésen elaludt.