Olyan ez, hogy hiába vagy körbevéve emberekkel, akkor is egyedül vagy. Vagyok. Tök mindegy, hogy most milyen nap van. Valahogy egy a sok közül. És nem bír meghatni. Tettem a dolgom, s úgy éreztem, hepi minden, s most itt vagyok ébren, nem tudok aludni (pedig iszonyatosan kéne). Az a tipikus üresség van bennem. Ha most itt véget érne ez az egész, meg sem zakkannék. Simán tudomásul venném a halált.