Megvagyok. Most itthon szabadságon. Vagyis múlt héten 3 napot (a 4-en jöttünk haza) a szüleimnél – karácsonyoztunk.

Így, hogy a munkahelyi stresszfaktor kikapcsolva, és magamat is gátlom abban – több-kevesebb sikerrel -, hogy olyanon pörögjek, ami perpillanat nincs, egész nyugodt vagyok.

Az utóbbi időben többször belefutok abba, hogy az emberek, akikkel találkozok, tojnak arra, hogy én mit szeretnék, mit gondolok, mi a véleményem, azaz nem figyelnek rám, és/vagy letorkolnak, kioktatnak, a saját gondolataikat, véleményüket erőltetik rám. Elgondolkodok azon, hogy vagy én is ilyen vagyok, és meg kell változnom, vagy a világ lett ilyenné.

Lehet, hogy csak én tapasztalom azt, hogy már nagyon kevésszer tudok értelmesen elbeszélgetni emberekkel. Mondjuk, eszmét cserélni, vitatkozni a jó értelemben, a nézőpontokat összehasonlítani. Falakba ütközök, vagy rám se hederítenek, vagy egyszerűen letorkolnak. Ez utóbbit a nálam 15 évvel fiatalabb kollégám tette meg simán, amikor a katolikus vallásról, a Bibliáról és egyáltalán a vallásokról beszélgettünk. Egyikünk sem szakértő a területen, különösen nem a katolikus vallást illetően. Én az elmúlt 52 év alatt összeszedett információk birtokában próbáltam a bennem kialakult képet és véleményt elmondani, ő pedig a feleségén keresztül tapasztaltakat. Mivel én olyan (meglehet téves) megállapítást tettem, ami nem egyezik az övével, amit ő, úgy tűnik, szent és sérthetetlennek vél, simán letorkolt “de Lissza!” felkiáltással, és kioktatott, mi és hogyan van (szerinte). Csak pislogtam mögötte az autó hátsó ülésén, és elnémultam. Mivel nem az első akaratérvényesítése volt ezen beszélgetés alatt, úgy láttam jónak, ha kivonulok a társalgásból. Valószínűnek tartom, hogy a felesége vallásosságát vagy abból fakadó viselkedését, megnyilvánulását sérelmesnek (leginkább nem hitelesnek) tartja. Nem óhajtottam a bokszzsák lenni, akin kitölti a rejtett haragját.

Nagy a zűrzavar a világban, a vezetőknek az a jó, ha az emberek bizonytalanságban ténferegnek, gyűlölködnek, félnek. Ez megmérgezi az egyes emberek közötti viszonyokat is.

Most kezdtem el olvasni Ken Follett A megfagyott világ c. könyvét. Ez a trilógia második része (az elsőt és a harmadikat már elolvastam), és a legszörnyűbb időszakot mutatja meg öt, különböző nemzetiségű család életén keresztül. 1933-ban veszi fel a fonalat, és nagyjából évenként halad előre a történelemben. 1936 eseményeinél tartok. A fasizmus, nácizmus elemei rémisztően hasonlítanak a jelenben történtekre. Ugyan még itt, Magyarországon nem tépetnek szét egy meztelen férfit vödörrel a fején vérre szomjas kutyákkal, de a hatalomféltés nagy úr lehet. Oroszországban már sokan estek ki az emeleti ablakból, csak mert nem értettek egyet a hatalmon lévővel.

Hogy felejtkezhetnek el az emberek olyasmiről, ami az emberiség egyik, ha nem a legocsmányabb időszaka volt?! Tudom, több száz oldal e könyv, és kevesen szeretnek manapság olvasni, de kezébe adnám mindenkinek, hogy – újra – szembesüljenek a múlttal. Nem azért, hogy ne engedjük el, hanem azért, hogy okuljunk belőle. Legyen annyira mély a tanítás, hogy soha ne történhessen meg újra, hogy soha ne lehessen birkává tenni populizmussal, népbutítással az embereket. A hatalmat kapók (vezetéssel megbízottak) pedig soha ne kapjanak annyira szabad kezet, hogy bármit megtehessenek.

Szép kívánságok itt az évvégén. Reménykedek a szebb és szabadabb jövőben. Remélem, tudok majd tenni is érte.