Dühös, haragos, elkeseredett és tehetetlen vagyok. Legalábbis mélyen ezen érzések tombolnak bennem. Néha sírhatnékom van, de nem teszem, mert olyan erősen belém nevelték, hogy ne sírjak, ne hisztizzek, hogy az úgynevezett ok nélküli sírást nem engedem meg magamnak.

Valahogy utat akarnak törni ezek a lenyomott érzések. Rávetítem egy-egy nálam gyengébb emberre, és rajtuk töltöm ki. Nehezen bocsátom meg a bénaságot, a tudatlanságot, a butaságot. Beszólok, keményen odamondok.

Nem tudom azt mondani, hogy nem ismerek magamra, mert ez mindig is bennem volt, de soha nem a semmiből jött ki a durvaság belőlem.

Ránézek a világra, és azt kérdezem, hova süllyedtünk. Az, hogy Magyarország átalakult Abszurdisztánná, ahol nap mint nap vonom fel a szemöldököm és döbbenek meg, hogy az adott baromság hogyan hagyhatta el egy-egy vezető pozícióban levő ember száját, és hogy vannak emberek, akik csont nélkül benyalják mindazt, az még csak-csak. Dehogy az USA is beáll a sorba, hát … ez már keményebb. Ma van az a nap, amikor újra Trump kerül az elnöki székbe. Erre nehéz mit mondani, az elemzők megteszik helyettem. Én csak reménykedek abban, hogy nem lesz ennél rosszabb a világ a következő négy évben.

Nekem pedig csinálnom kell valamit magammal, mert így nem mehet tovább: előbb-utóbb kitör a vulkán.

*ma reggeli incidens: egy fiatal csaj a kézisúlyzókat tartó piramis alatt tette le a mobilját és a shakerét. Nagy esély volt, hogy valaki rálép, vagy ha rosszul teszi az egyik súly vissza, az ráesik. Szóltam, hogy talán nem ott kéne tartani, majd odaszúrtam a megjegyzést: “de végülis, ha van annyi pénze, akkor nyugodtan.” Na, ezen akadt ki a csaj. Sértőnek érezte, hogy firtatom az anyagi helyzetét. – Vállalom, hogy bunkó vagyok, ha ő ezt gondolja, de akkor azt is fogadja el, hogy ő meg felelőtlen.