A múlt héten majd’ két napot nem látott a macskám. Reggel elmentem otthonról, és csak másnap délután értem haza. A lakást rendben találtam, a macskám rezignáltan vette tudomásul, hogy végre hazaevett a fene, és a száraz kaján kívül valami szoftosabbat is kap.

Lehet, hogy ez a másfél napos távollét lágyította meg felém a szívét, mert még aznap este arra vetemedett, hogy mellém kéredzkedett az ágyba (kanapémra) és elterült. Másnap este pedig már hozzám, azaz a fejemhez is dörgölte a fejét, mielőtt odabújt mellém. Tegnap délután már meg is simogathattam a fejét, vakarhattam a nyakát, de csak úgy, hogy ő nem látta, hogy az a kezem. A fejemtől nem fél, de még a kezeimtől igen. Tulajdonképpen csak akkor vagyunk haverok, ha kaját kap, vagy én éppen a kanapén fekszem, és ő mellém akar heveredni.

Amúgy egyre magabiztosabban közlekedik a lakásban, de még mindig ijedős, ezért továbbra is megfontoltan közlekedek hirtelen mozdulatok nélkül. És beszélek, hogy legalább hallja, ha közeledek.

Éjjelre már nyitva hagytam a szobám ajtaját. Viszonylag csendesen matat a szobában. De azért felriadok arra, ha netán valami bútort kezd el kaparni.

A múlt éjjel legalább kétszer csinálta azt, amikor kimentem pisilni, hogy míg én a wc-n üldögéltem, addig ő a szobámban az ágyam előtt keservesen nyivákolt. Gondolom, valahol leledzett a lakásban, mikor meghallotta a motoszkálásomat, így ő odavágtatott, hogy ellenőrizzen, mit csinálok, de mire odaért, én már máshol voltam. S mivel nem tudta elképzelni, hova tűntem, ezért reklamált.

Rájöttem (az internet segítségével), hogy akkor hány rögtön evés után, ha túleszi magát vagy behabzsolja a kaját. Így kisebb adagokat adok neki. Így nekem sem kell takarítanom utána.