Bár ötödik osztályos koromtól sporttagozatos voltam négy évig, ahova felvételivel kerültem, soha nem jeleskedtem a sportnak semmelyik ágában. Volt heti 7-8 óra testnevelésóránk, s azon kívül heti 2-3 délutáni edzés. Egy darabig. Aztán már csak a jobbaknak akart a tesitanárnőnk tartani edzést délutánonként. A “jobbak” kategória rám sem vonatkozott.

Tény, hogy ez rosszul esett. Tény, hogy otthon elmondtam, hogy nem kell mennem edzésekre, bár én szeretnék. Anyám pedig bement a suliba, és rábeszélte a tesitanárt, hogy járhassak én is edzésekre.

Szerintem a tanárt is meglepte, hogy én szorgalmasan jártam tovább edzésekre, annak ellenére, hogy nem vitt versenyekre, ergo sok értelme nem volt, hogy az emelt órák mellett még délután is ott legyek (főleg, hogy én laktam a legtávolabb az iskolától 20-25 perc gyaloglásra).

Egyszer nevezett be egy futóversenyre, mert mást nem tudott küldeni. Már nem emlékszem, mennyit kellett futni. Csak arra, hogy esős idő volt, és a korosztályomban csak 6 lány futott. Mivel semmi tapasztalatom nem volt a futóversenyek terén (erőbeosztás, stb), mikor elstartoltunk, én rákapcsoltam, mintha ezen múlna az életem, s futottam és futottam. Nagyon széthajtottam magamat, a végére szerintem lesavasodtak a combizmaim, és alig kaptam levegőt. De hat lányból a harmadikként értem célba. Az lett az első érmem. Futásból.

Sosem voltam gyors futó. Mindig utáltam, mikor sprintelni kellett. De ha beálltam egy kényelmes tempóra, akkor kifutottam a világból is. Ezért is találtam felnőtt futóként hamar a hosszútávokra. Egyet még nem tudtam megszokni: ha sokáig futok, akkor előbb-utóbb az fájni fog. Ha csak maratonra kondícionálom magamat, akkor az fog fájni. Ha még hosszabb távokra, akkor az. Nem szoktam meg, de tudom, hogy így van.

Ezért, ha látok egy hosszútáv futót versenyen futni (küzdeni) a táv vége felé, akkor tudom, hogy nagy valószínűséggel már fáj neki. Pedig nem látszik rajta.

Ezért is csodálom a három hetes körversenyen résztvevő kerékpárosokat, akik a 100-200 km-es távjaikat tekerik le iszonyat tempóban akár szintemelkedésekkel, akár síkon. Egy nap is fáj, de amikor nap mint nap fel kell ülniük a biciklijükre azzal a tudattal, hogy ma is fog fájni, hát… Le a kalappal előttük! És még a külső nehezítő tényezőről, azaz az időjárásról nem is beszéltem.

Ma már nem tudok sokat futni. Másfél éve még ment. Elszokott tőle a szervezetem, és valószínúleg az sem használt, hogy sokat híztam.

Ma már sok értelmét nem látom, hogy le tudjak futni 20-30 km-t vagy akár maratonnál hosszabb távokat, de még emlékszem arra, milyen meditatív tud lenni egy pár óra futás után. Vagy végezve a futással: ah, ezt is megcsináltam!