Mostanában olyan riktán sikerül írnom, hogy legtöbbször fogalmam sincs, hogy mit említettem már és mit nem.

Szerintem még nem írtam arról, hogy mennyire nem sikerült az egy hetes kiruccanásom a Kelet-Mecsek alján. Amilyen mázlim volt, természetesen akkor kezdődött az újabb elviselehetlen meleg idő, amikor a szabadságom is. Bár a hotel a legtökéletesebb helyen volt a túrázáshoz, a természetben járáshoz, én csak egy délelőtt erejéig tudtam magamat rávenni, hogy egy két órás gyaloglást (dombra fel és le) eszközöljek. Egy-egy nap túristáskodtam még a környéken. Sikerült megnéznem a Siklósi várat is, de Villányt csak úgy, hogy keresztül autóztam rajta. Mohács határában rögtön fel is adtam a városnézést, mikor megláttam az autó hőmérsékletmutatóját: 39 C fok. A többi időt olvasással és sorozatnézéssel töltöttem a hűvös szobában.

Úgyhogy meg is fogadtam, hogy bár leszek szabadságon nyáron is, de elutazni csak ősszel és tavasszal fogok, amikor nincs 30 C fok felett a hőmérséklet.

Tudom, az se normális, hogy ezen a hétvégén 10-14 C fok van odakinn, miközben egy hete még a 30 C fok elől bújkáltam. De őszintén szólva inkább ez, mint a 37-38 C fok.

A múlt héten, szeptember 6-án lett a blog 20 éves. Hát, ez már egy szám! Valamiben csak kitartó vagyok, bár olykor ritkán írok. Pedig szinte naponta megy a fejemben a leírandó gondolatok megfogalmazása, csak nem jutok el addig, hogy meg is tegyem.

Most is lenne több téma, amit szeretnék bepötyögni ide. Ha bőlére ereszteném, akkor jó hosszú bejegyzés lenne.

Talán lejött az írásomból, hogy az anyámmal nem vagyok a legjobb viszonyban. Pár éve hallottam az “anyaseb” szót. Hát, az nekem van. És sajnálatos, hogy 52 éves koromig sem sikerült még begyógyítanom. Lassan egy éve, hogy újra fellángolt, amikor is együtt töltöttem vele egy hetet. Úgy kibillentett az egyensúlyomból, hogy azóta sem sikerült lelkileg talpra állnom. Az utóbbi években kifejezetten félek felismerni magamban azt, hogy mit tanultam el tőle gyerekkoromban. Rémes felismerés az, hogy úgyanazt csinálom, mint ő: egy másik emberrel szemben mennyire kritikus tudok lenni. És még nem is kell semmi rosszat elkövetnie ellenem, hát még, amikor igen.

Itt van például az új kolléganőm. Mivel nem úgy nyitott felém, ahogy szerettem volna, ezért elkezdtem látni benne az összes hibáját (ami számomra az, vagy idegesítő). Ez a hét pedig, amikor helyettesítettem, mondhatni az i-re tette fel a pontot. Kiderült, hogy alapvető dolgokat nem tud (a hajam égnek állt párszor), nekem kellett a hibákat helyrehozni, korrigálni. A főnököm számára is világos lett, hogy itt bajok vannak. De nagyon óvatosan szeretné tudtára adni, hogy hibákat követett el. Utálom a mismásolásokat, én kereken (nem ledorongolva) mondom majd el neki, hogy az alapoktól kell újra átvennünk az egészet (a kereskedelmi alapokat). Meg ha nem biztos valamiben (nem csinált még olyat), akkor legyen szíves megkérdezni engem, mielőtt bármit is csinál.

Továbbhaladva a témákban: a nagyobbik gyerekem augusztus vége felé egyszer csak beköltözött hozzám, mivel nem kapott kolit. Én csak örültem neki, bár csak picivel többet látom, mint mikor kolis volt. Erre tegnap délután azzal hívott fel, hogy adjak kölcsön neki 160 ezer forintot, mert az egyik barát(nő)jével kivesznek egy albérletet a 8. kerületben. Így csak félóra lenne az út az egyetemre, meg a koliba, ahol az összes szabadidejét tölti most is. Úgyhogy jött, látott, és megy is. Egyébként meg szakot váltott. Villamos mérnök helyett üzemmérnök informatikus (BProf) lesz, ha végre befejezi az alapképzést.

Ha már gyerekek: a másik, a kisebbik pedig külföldi ösztöndíjat nyert egy félévre Finnországba. Meg is van, hogy hova megyek jövő tavasszal….

Hétfő reggel pedig viszem javításra az autótó. Sok pénzemben lesz, de ez van.

Ja, és akarok egy macskát.