Hát, már egy ideje akarok írni, és elsősorban a tartós melegről szerettem volna nyígni, ami a két hetes szabadságomat is befolyásolta. Mármint azt, amit tudtam, képes voltam, vagy hajlandó voltam csinálni abban az extrém melegben.

De most a legfrissebb történéssel kezdem az írást. S ha jól belegondolok, ebben is szerepet játszik a meleg. Mert ha nincs 33-34 C fok napközben, és ha a 3-as metró vagonjaiban nem lehet gutaütést kapni délután (hazafelé) a szintén 30 C fok feletti, fullasztó hőségben, akkor nem autóval akarok e héttől járni munkába – még mindig -, hanem visszaváltok tömegközlekedésre.

Mondhatni alig indultam el otthonról (edzeni voltam ma reggel, a teremből egyenesen mentem volna dolgozóba, de akár otthonról is indulhattam volna), máris balesetet okoztam. Sávot akartam váltani, s bár tudtam, hogy mögöttem a külsőben nem jön senki, mégis hátra néztem, hiszen az az előírás. No, most nem kellett volna. Ugyanis annak a sávnak a forgalma, miből ki akartam menni, hirtelen megállt, míg én a fejemet forgattam. Mire visszafordítottam a fejemet, csak azt láttam megdermedve, hogy rohamosan közeledik a már előttem álló taxi hátsója. Annyira sem volt időm, hogy a fékre lépjek.

Volt az a végtelennek tűnő másodperc, amikor tudatosult bennem, hogy ez bizony bumm lesz, és már nem tudok ellene mit tenni, így hát hagytam megtörténni. A taxis lehúzódott, majd én is utána, aztán biztos helyre leparkolva mindketten felmértük a kárt. Természetesen az én autómon (szerintem) nagyobb a sérülés (lámpabúra törés, miegymás), de mivel én okoztam a koccanást, én vállaltam a kárbejelentést.

Miután adatokat, telefonszámot cseréltünk, inkább hazafelé vettem az utamat. Elment a kedvem az autózástól. Meg hát nem tudom, a külső nyomok milyen belső sérüléseket takarnak.

Szóval, vettem újra bérletet, és betömegközlekedtem a munkahelyre.

Sikerült feladatot csinálni magamnak így kora őszre. Hurrá.