Szomorú és elkeserítő azt látni és tapasztalni, hogy az emberek nagy része, és köztük vannak értelmes, tanult emberek is, nagy ívben tojik arra a gondolatra, hogy “hallgattassék meg a másik fél is“.

Tudom, tudom, önző az ember, és a saját “igazságát” (véleményét, ítéletét) tartja elsősorban igaznak. Nagy ritkán eszébe jut, hogy hátha nem így van, talán létezik egy másik “igazság” is. Nagy ritkán.

Anno, mikor a gyermekeim az oviból vagy iskolából úgy jöttek haza, hogy “csúfol ez a gyerek”, vagy “azt mondta rám a másik”, akkor megkérdeztem: Szerinted is ilyen vagy olyan vagy? Nem? Akkor hagyd rá. Te tudod, hogy nem így van, ne állj bele, felesleges.

Nem tudom, akkor jól csináltam-e. Igaz, ma sem mondanék mást. Lehet, hogy azért, mert mára már én is megtanultam, hogy sokszor (sajnos) felesleges elmondanom az én verziómat, gondolataimat, véleményemet, meglátásomat valamiről, mert legtöbbször meg sem hallja a másik fél, vagy lesöpri, és tovább fújja a magáét. Ilyenkor képzeletben vállat vonok, és hangosan csak annyit mondok: Igazad van. A másiknak pedig elég ennyi, és elégedetten zárhatja le a beszélgetést.

Szomorú, hogy hagytuk magunkat leszoktatni a békés vitázásról, amit lehet, hogy sokunk meg sem tanult, mert nem volt rá lehetősége. Ma a többség rögtön ráugrik egy témára, ami érzelmeket vált ki belőle, és önti magából a gyűlöletet, a haragot, a keserűséget, az ítéletet. Bele se gondol, hogy talán nem lát tisztán, vagy nem látja a teljes képet, vagy csak annak egy piciny szeletét.

Könnyű ítéletet mondani, lenácizni valamit vagy valakit, vagy szörnyű embernek tartani, de, úgy tűnik, nehéz MEGHALLANI azt, amit mondana saját védelmében.

Pedig …

… Audiatur et aitera pars, azaz hallgattassék meg a másik fél is.

(Seneca – Értelme, hogy meghallgatás nélkül senkit sem szabad elítélni.)