Az új kolléganővel nem vagyok előbbre. Persze, a feladatok, amelyek, úgy mond, nem személyre szabottak, ketté oszlanak, és most már nem mindig engem húznak elő a kalapból, mint egyetlen feladatmegoldót.

DE. És van egy ‘de’. Én nem ehhez szoktam. Lassan 30 éve dolgozok, és nagyrészt voltak közvetlen kollégáim, akikkel egy irodában voltam egész nap. Bár szeretek és tudok egyedül lenni, de a közösséggel sincs gondom. El tudok beszélgetni elég sok mindenről, és nagyon ritka az, ha én egy emberrel nem tudok mit kezdeni.

Ez a nő nálam 18 évvel fiatalabb, ergo a lányom lehetne. Mivel magam fiatalos vagyok, nem a megszokott középkorú nő, szerintem a korom nem okozna gondot, hogy egy szinte baráti viszonyt ki tudjak vele alakítani. De ő nem hagyja. Ha én nem szólok hozzá, akkor egész nap ülünk egymással szemben, és ő is csinálja (vagy nem) a dolgát, és én is. Azt hagyja, hogy beszéljek, főleg, ha sztorizok, és olykor ő is mond valamit erre. Sokszor olyan halkan beszél, hogy meg kell kérjem, ismételje meg, mert nem hallottam.

És bunkó. Még beszélek hozzá, ő pedig elkezd nézni valamit a monitorján és motyogni az orra alatt. Ergo, ignorált.

Tudom, nem lehet egy másik emberre rá erőszakolni a barátságot, dehogy egy kulturált munkakapcsolatot se tudjunk kialakítani, hát ez külön durva. Az irodában általában mi vagyunk ketten, és ugyanolyan munkapozícióban, tehát ha tetszik, ha nem, jóban kell lennünk. De ő egy picit sem törekszik erre.

Borsodi vagyok, és azt kell írjam így lassan 4 év pesti lét után, hogy bár szegényebb vidékről származom, de ott legalább még emberek laknak, akik még odafigyelnek a másikra. De itt Budapesten?! Nagy ívben tojnak a másik fejére. Ideje ezt is megtanulnom….