Ha emlékeim nem csalnak, már írtam arról a volt férfi kollégáról az előző munkahelyemről, akivel még tartom a kapcsolatot. Ő vette fel velem. Őszintén szólva nem tudom eldönteni, hogy valódi együttérzésből vagy csak érdekből (mézet vesz tőlem olykor-olykor termelői áron).

Mint férfi nekem soha nem jött be. Amikor együtt dolgoztunk, úgy kommunikáltam vele, ahogyan egyébként is szoktam más férfi kollégákkal (vagy nőkkel). Akkoriban némi tartózkodást éreztem felőle. Arra következtettem, hogy vagy azt hiszi, rá akarok “mászni”, pedig neki van valakije, vagy egy hisztis pics@nak gondol, akitől távol kell magát tartani.

A lapátra tételemkor együttérzőnek mutatkozott és mellettem állt. Pár hét múlva hívott is, hogy vagyok, sikerült-e már találni valami állást. Jól elbeszélgettünk. Még tavaly nyáron vett tőlem mézet. Akkor a házunk előtt adtam oda neki az üvegeket. Mikor elköszöntem tőle, meg kellett ölelnem, és búcsúzásként megfogta a fenekemet. “Á, tényleg kemény” vagy valami ilyesmit mondott. Én pedig legszívesebben visszakézből pofon vágtam volna. De inkább poénra vettem, és rohantam tovább. Talán már akkor rövidre kellett volna zárnom az ügyet.

Ezt követően kaptam egy vagy két sms-t, amit tartalmát tekintve udvarlásnak is vehettem, de inkább elmaszatoltam, és nem válaszoltam.

Én nem kerestem továbbra sem semmilyen formában. Ő hívott, és tavaly novemberben újra találkoztunk, mert megint adtam el neki mézet. Itt írom le, mi történt.

A trauma, amit átéltem, mai napig bennem van. Végképp távol szerettem volna tartani magamtól. De még mindig nem jutottam el addig, hogy kereken kijelentsem: kizárlak az életemből.

Most újra hoztam neki mézet. Mikor hívott, hogy megbeszéljük az átadást, lelkesen felajánlotta, hogy felvesz a munkahelyemen, és majd hazavisz. Olyan határozottan mondtam ki a nemet, hogy érezte, ezt valóban így gondolom. Meglepődött. És talán ekkor ért el a tudatáig a múlt novemberi elutasításom (amikor visszaordítottam a kocsiba, hogy “ne fogdoss”). Próbálom idézni az ezt követő párbeszédet:

-A múltkori miatt nem akarod, hogy haza vigyelek?

-Igen.

-Nem akarsz bújni? Én pedig úgy szeretnék hozzád bújni.

-Nem, nem akarok. Nem vagyunk olyan kapcsolatban. Nekem ez nem fér bele.

-De miért nem?

-Mert nem.

Szerencsére a párbeszéd utolsó részét nem húztuk sokáig. Éreztem, hogy nagyon nehezen érti meg, hogy én nem heverek a lábai előtt, és nem ugrok a nyakába, mert ő nyitott lenne egy kis szexre velem.

Hallo?! Attól még, hogy nincs éppen senkim, és már 52 éves vagyok, nem fogok az első férfi ágyába ugrani, mert ő felhatja a takarót nekem. Ugyan megvan a nyűgöm saját magammal, de becsülöm magamat annyira, hogy inkább egyedül élek.

Úgyhogy ezzel az emberrel tartom a három lépés távolságot, ahogy eddig is. De már nem leszek annyira barátságos. Nehogy megint félreértsen valamit.