Két gyereket felneveltem. Vagy felnevelődtek mellettem. Nagyon ritkán kellett a tanulásban segítenem nekik, de ha bármit meg kellett mutatnom vagy elmagyaráznom, igyekeztem ezt megtenni nyugodtan, érthetően, szájbarágósan. Nem rémlik, hogy előfordult volna, hogy leordítom a fejüket ilyen alkalomnál.

Amikor én voltam betanulós a régi-régi munkahelyemen, minden leírtam, és az alapján dolgoztam, amíg eljutottam odáig, hogy kívülről fújtam a folyamatot.

Itt is a kezdetektől fogva mindent leírtam, így bármit kell csinálnom, ami nem a mindennapos rutin része, veszem elő a “sorvezetőt”.

A tavalyi, rövid életű és a mostani új kolléganővel is első perctől fogva íratom le, mit hogyan kell csinálni. Mindkettőnek elmondtam: nyugodtan használd, azért írod le. Ez nem vizsga, ahol nem lehet puskázni. Itt kötelező.

A héten már kétszer kaptam azon, hogy tanácstalanul nézi a képernyőt és kattingat ide-oda. Rászóltam: hol van a “puskád”? Miért nem használod? Vedd, légy szíves, elő, és használd. Majd lehet, hogy eljön az idő, amikor már nem kell, de az nem most van.

Annyira belenevelték volna, hogy ne puskázz???

Szóval, legszívesebben rákiabálnék, hogy ne legyen már ennyire balfék.

Tény, hogy a türelmem végén járok, már szellemileg és fizikailag is nagyon fáradt vagyok. Jövő héten szabadságon vagyok, de perpillanat azt érzem, hogy az az egy darab hét nem lesz elég kipihenni több mint egy év stresszét.