Igyekszem tartani magamat az elhatározásomhoz, hogy nem, nem indulok több futóversenyen. Az utolsó egy maratoni volt még 2022. októberében. De természetesen nem tudok arra nemet mondani, ha a főnököm invitál egy jótékonysági futásra.

Ez volt múlt vasárnap a Wings for Life World Run. Amellett, hogy a teljes nevezési díjat a gerincvelő kutatásra fordítják, az is az érdekessége ennek a futásnak, hogy a világon mindenhol ugyanakkor van a rajt, illetve, hogy a rajt után 30 perccel indul egy valódi vagy egy virtuális catcher car (az applikációban) egy bizonyos sebességgel, idővel egyre gyorsulva, hogy beérje szép sorjában a futókat. Úgyhogy tulajdonképpen ez egy verseny: annyit futsz, amennyit bírsz, illetve amíg el nem kap az “elfogó autó”. A leggyorsabb hölgy (lengyel) több, mint 55 km-t futott, a leggyorsabb férfi (japán) pedig 70 km után lett elkapva.

Én az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy nem megyek a Városligetbe a közösségi futásra, hanem maradok a kerületben és az erdőben fogok futni a futókörön. Ott árnyék is van, és kevés ember (nem is nagyon találkoztam emberrel 13:00 és 14:30 között, amíg futkorásztam).

Őszintén szólva tudtam, mire számítsak magamat illetően. Tudom, mire vagyok manapság képes a reggeli hűvösben és a napközbeni melegben. Az elmúlt évben felszedett 3-5 kg plusz eleve lassított rajtam, és a kora nyári meleg még rátesz egy lapáttal. De úgy terveztem, a tőlem telhetőt megteszem, hogy minél több kilométert gyűjtsek az elfogásig.

10 perccel a rajt előtt már csatlakoztam az applikációban az eseményhez. A speaker tette a dolgát. Elkezdtem kocogni, hogy bemelegedjek. Megtörtént a visszaszámlás, és én is feljebb kapcsoltam a sebességemet. Tudtam, hogy a pulzus szerinti futást el kell engednem, csak érzés szerint szabad futnom. Azért rá-ránéztem az órámra, ami becsülettel mutatta az éppen aktuális pulzusomat is a megtett táv, az aktuális sebesség és az eltelt idő mellett.

A fülhallgató a fülemben volt végig, szólt a spotify-os zene, és időközben be-bejelentkezett a speaker, hogy éppen hol tartok, és biztatott, hogy csak így tovább, milyen ügyes vagyok. Olykor egy-egy gerincsérült ember köszönettel teli beszédét játszották be. Majd 30 perc múlva jött a szignál, egy hölgy bejelentette, hogy indul a virtuális catcher car, és “nekem annyi”, ha elkap. A mobil lezárt képernyőjén ezután tudtam nézni, milyen messze van tőlem, mennyi kilométer után kapna el, ha azt a sebességet tartom továbbra is.

Szépen haladtam a magam módján. Igyekeztem a 6:30 perc/km sebességet tartani, ami a korábbi évekbeli énjeimhez képest lassú, de jelen formám esetén ez egy jó tempó abban a melegben, amiben vasárnap futottam. A pulzusom a szokotthoz képest magas volt eleinte, és 30 perc táján átlépett a vörös zónába, ami nekem már magas, és ott csak keveset kellene futnom (ha nem versenyzek épp). Maradt is ebben a zónában végig. Persze a sebességem nem változott, és inkább lassult egy kicsit.

Nem is lett volna erőm a gyorsabb futáshoz. Mentem, ahogy tudtam. És csak annyira tudtam. Nagyjából 10 km környékén éreztem azt, hogy nekem ebből már elegem van, és legszívesebben gyaloglásra váltanék és befejezném az egészet. De a catcher car még messze járt, így hát küzdöttem tovább. És közben szurkoltam az autónak, hogy fogjon el minél hamarabb.

Az utolsó kilométert már tényleg tessék-lássék futottam meg, és aranyba foglaltam azt a pillanatot, mikor hallottam a fülesben: háhá, utolértelek. 12,55 km lett ebből kb. 1 óra 22 perc alatt (hamarabb indítottam el az órát kb. 7-8 perccel, így nem tudom pontosan).

Nem tudom azt mondani, hogy ez volt az élet eddigi legjobb futása, de maga az esemény és a rendezés különleges volta emlékezetessé tette. Ha a cég nem nevez be jövőre is, akkor is részt fogok venni rajta.