Az elmúlt években már voltak nálam jóval fiatalabb kollégáim, de most először szembesültem azzal, hogy ami nekem evidens, az bizonyos korosztályoknak már nem. Ergo nem tudják, miről beszélek.

Például a lányom-is-lehetne korú új kolléganőnek el kellett magyaráznom, hogy az “Éljen a haza! – Menjekek haza!” mondatok – amit oly szívesen idézek kissé elferdítve (menjünk haza) – egy régi filmből van. Úgy nézett rám, ahogy én szoktam nézni, mikor valaki a Harry Potter-filmekből vagy a Reszkessetek, betörők-filmekből idéznek vagy arról beszélnek. Mivel egyiket sem láttam (olvastam), ezért fogalmam sincs semmiről.

A másik kolléga, aki a harmincas éveinek második felében jár, meglepődött azon, hogy gyerekkoromban sokat olvastam, és nem néztem tévét, legfeljebb az esti mesét (és hétvégén a délelőtti gyerekműsort). Ha lett is volna adás, Anyu egyébként sem engedte volna, hogy a tévé előtt üljünk egész nap. Nehezen fogják fel a fiatalabbak, hogy akkor csak kettő magyar tévécsatorna volt, és azon sem volt napközben nonstop műsoradás. Sőt, volt olyan, hogy hétfőn egyáltalán nem volt semmi.

Őszintén szólva, így utólag, hálás is vagyok ezért. A könyvek jó barátaimmá váltak.

A gyerekeimet is igyekeztem távol tartani a tévétől, bár tény és való, hogy többet néztek mesét (akár DVD-ről is), mint én anno, de az esti mesélést könyvből, megtartottam, amíg lehetett. Bár a kisebbik kedvencét, az Oroszlánkirályt nagyon untam hetekig felolvasni, és ilyen-olyan kibúvókat kerestem, hogy ne kelljen. Emiatt is örültem, mikor már ő is tudott olvasni.

Én már évek óta nem nézek tévét. Így nem ismerem a tévéműsorokat, a reklámokat, a celebeket. És nem is érdekelnek, nem hiányoznak. Inkább előfizetek a Netflixre, a Disney+-ra, ha filmet, sorozatot akarok nézni – reklám nélkül. Ezért is “támogatom” a youtube-ot is, hogy egy darab reklám se zavarjon be egy-egy műsorba.

Bárcsak az édességről is ilyen könnyen le tudnék mondani…