Hát, nem unatkoztam az elmúlt két hét alatt. Bár néha jólesne. (Igaz, mindig azt mondom, hogy nem tudom unatkozni.)
Például másfél hete csütörtök este csörgött a mobilom. Ismeretlen telefonszám, s mivel voltam olyan fáradt, hogy idegenekkel bajlódjak, megfordult a fejemben, hogy nem válaszolok. Aztán mégis felvettem. A legfiatalabb nagybátyám felesége volt (előttem egy évvel költöztek a főváros mellé az egyik agglomerációs településre).
Csodálkoztam a hívásán, bár tény, hogy a múltkor én hívtam meg őket a kisebbik gyermekem oklevélosztója utáni ebédre. Szóval, most ők invitáltak hozzájuk – ebédre. Vasárnapban egyeztünk meg, mivel szombat este a nagyobbik gyermekkel mentem a Tap Factory előadására az Erkel Színházba. (Tordai Bence és felesége ült mellettünk.) Nekem egy program bőséggel elég egy hétvégi napra.
Hát, mindent gondoltam, csak azt nem, hogy úgy zajlik az a látogatásom, ahogyan. Az ebéd második fogásáig nem is volt semmi gond. Akkor viszont a nagybátyám felesége (innentől a nagynéném) a férje füle és szeme láttára elkezdett rá panaszkodni. Láttam, hogy a nagybátyám feje pirosodik, de disztinválta magát, és nem szólt semmit (valószínűleg már ismerte a “lemezt”), s inkább ki-kiment a mosdóba, majd, mikor már nem bírta tovább hallgatni, félbehagyva az evést, ki is ment a házból, és egy idő után a kertből is. Én pedig csak továbbhallgattam a beszédözönt, ami bőséggel tartalmazott panaszt – bárkire is. Még rám is. Ezt azért tisztelem a nagynénémben, hogy szemtől szembe elmondja nekem, hogy ráléptem a tyúkszemére. 4-5 éve, amikor még mindketten ugyanabban a városban éltünk. Elmesélte azt, hogy a lépcsőházunkban járt az egyik ismerősénél, és lefele jövet tőle a lépcsőházban összefutottunk. Én munkából érkeztem haza, meglepődve üdvözöltem, majd szerinte minden magyarázat nélkül bementem a lakásomba, és bezártam az orra előtt az ajtót. Ez neki annyira rosszul esett, hogy sírva ment haza.
Az ügy pikantériája, hogy semmire nem emlékszem, és őszintén szólva meglepődöm saját magamon is. Márminthogy én ezt tettem. A nagynénémől most bocsánatot kértem a tettemért (amire nem emlékszem), és tényleg rosszul éreztem magamat miatta. Talán azzal valamennyire jóvá tudtam tenni, hogy még 3-4 órán keresztül hallgattam őt. Néha azért én is szóhoz jutottam, de inkább belenyugodtam, hogy ez a pár óra nem rólam fog szólni, bár én vagyok a vendég…
Mielőtt elbúcsúztam volna, visszaérkezett a nagybátyám. Már nyugodtnak tűnt. Ki tudja, mit kapott az asszony, mikor eljöttem tőlük! Hát, ha velem csinálta volna meg ugyanezt a párom, én is kiakadtam volna, bármennyire is igaza van a rám panaszkodónak.
Az elmúlt hét sűrű volt. Hétfőtől dolgozik az új kollléganő, aki ugyanebben a pozícióban van, mint én, így egymás helyettesei leszünk. Egyelőre a feladatom a betanítása, gardírozása, segítése.
És itt eszembe jut, hogy az én betanításom mennyire szegényes volt, hogy amit megtanultam, megtudtam, azt sokszor a hibáimon keresztül értem el, vagy magamnak kutattam ki, mivel nem volt ki megmutassa, és meg kellett csinálnom valahogyan.
Van olyan tudás, ismeret, amit szívesen és önzetlenül átadok, megmutatok, de van, amit csak fogszívva, kelletlenül. Mert az az enyém, azt a munkám segítésére csináltam és csinálom, nem pedig azért, hogy más használja, mert ő lusta magának ilyet készíteni. Ja, nem mellesleg sokkal szívesebben adom, ha szépen kérik, megbeszélik velem, nem pedig utasítanak.
Ez nagy szívfájdalmam, és még mindig azon gondolkozom, hogyan oldjam meg: a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon. Gyanítom, hogy ezt a békát most le kell nyeljem.
Jövő hétben az a jó, hogy szerda munkaszüneti nap, bár a munkát ünnepeljük. Kedd estére már vettem színházjegyet. Megyek egy Pintér Béla-darabot megnézni. Szombaton a szüleimhez autózunk (kipróbáljuk a klímát is), vasárnap pedig 13 órától részt veszek a Wings for Life jótékonysági futáson. Bár már most írtózom a gondolattól, hogy a Városligetben a sok ember között fussak, de mivel így jelentkeztem a futásra (a cég támogatásával), muszáj ott lennem.
Nos, kíváncsi leszek, milyen gyorsan fog el a virtuális “catcher car”. Sajnos, ha pulzust nézve futok, akkor elég lassú vagyok. Melegben még inkább. Így okosan ki kell találnom egy iramot, amit nem túl magas pulzusssal tudok majd tartani, és a virtuális autó sem fog oly hamar lekapcsolni. Jó lenne legalább egy 10 km-t futni. (A múltkor az osztrák főnököm, aki szintén fut majd, csak Bécsben, megjegyezte, hogy 20 kilit fogok futni. Válaszul kifejeztem erős kételyemet. Végül is le tudnám futni azt a távot is, ha nem számítana a gyorsaság, az idő.) Ha mázlim lesz, a nap nem fog sütni, és a hidegben szétfagy a hátsónk.
Jut még eszembe: pénteken voltam újra tüntetni az unokatesómmal. Jó volt kiordibálni magamat.