Úgy érzem, ez a betegség kitolt velem.

Szerencsére annyira nem döntött le a lábamról, hogy orvoshoz is kelljen mennem gyógyszerért, de azért keresztbe tett.

Míg a köhögés elkezdése előtt azt néztem, hogy ugyan lassan, de fejlődök futás terén. Lassú vagyok, mint a csiga, de lehet még belőle valami. Például egy gyorsabb csiga. No, mondta az élet, fogd meg a söröm!

Elsőkörben kiesett hét nap futás (négy nap teljesen sportolás mentes volt), aztán két futást is úgy csináltam meg, hogy ahogy bírtam. A múlt vasárnapi volt egy edzésterv szerinti intervallumos.

A hét nap szünet utáni első futást köhögés nélkül abszolváltam, de miután megálltam, olyan köhögőroham jött rám, hogy a lépcsőház előtti szokásos lenyújtás helyett igyekeztem fel a lakásba, hátha a zárt ajtók mögötti fulladozásommal nem zavarom az utcánkban lakó emberek reggeli csendjét.

Szerencsére szépen lassan, edzésről-edzésre egyre normálisabb vagyok.

Viszont a sok kihagyásnak és a lazításnak meg lett az eredménye. Nem gyorsabb csiga lettem, hanem lassabb. Még lassabb.

De legalább valamit köszönhetek a betegségnek. Azt, hogy rájöttem, muszáj inkontinencia-tornát csinálnom. Köhögés, tüsszögés?! Tuti, hogy bepisilek legalább egy csepp erejéig.

És a tüsszögésből van bőven! Eleinte azt hittem, hogy a betegség egyik tünete, de úgy tűnik, az allergiájé lehet. Végülis 52 éves leszek 2-3 hónap múlva, ideje egy ilyen betegséget is a B oldalra beszereznem.

Így, visszatekintve, gyorsan eltelt az elmúlt 2 és fél hét. A két hétvégém azzal telt, hogy jól kipihenjem magamat, hátha segít a gyógyulásban. Néha úgy tűnt, hogy nem, de azért csak kievickéltem a gödörből.

Húsvét vasárnapját a szüleimnél töltöttük. Mivel az elmúlt három hónapban stresszoldásokkal dolgoztam tudatosan magamon (önmagam felvállalása, önbizalom, magabiztosság, önmagamnak megbocsátás), amibe anyámmal való kapcsolatom is belekerült, így tulajdonképpen ez a nap egy próba is volt: mennyire bírom a kiképzést. Szerintem jól “vizsgáztam”. Anyu nem hazudtolta meg magát, legalább háromszor belém próbált állni. De mivel már nem váltott ki belőlem semmilyen negatív reakciót, érzelmet (dühöt, haragot, sértődöttséget, stb.), ezért olyan volt, mintha a korábban betaláló gyomrosa most lesiklott volna rólam. Mivel nem lett veszekedés vagy látványos sértődés részemről vagy részéről, ezért nyugalmasan telt a nap. Igaz, igyekeztem el is kerülni a társaságát, de már nem a fentiek miatt, hanem azért, mert annyira negatív a kisugárzása (és a megjegyzései). Illetve már meguntam, hogy csak ő beszél, és egyáltalán nem kíváncsi arra, amit én mondok vagy mondanék. Az egyoldalú “társalgás” is fárasztó egy idő után.

Legalább így Apuval több időt töltöttem és beszélgettem (pl. kitalálóst játszottuk: melyik fa milyen gyümölcsöt terem majd valamikor a nyáron és ősszel).

Azt is szerettem, hogy a nagyobbik gyermekemmel milyen remekül elbeszélgettünk az autóúton. Csodálom, milyen érett gondolkodású fiatalember lett belőle. Tanulhatnék tőle ezt-azt.