Engem is elért a végzet. Egy kisebb betegség képében.

A három napos hétvégét megtoldottam egy nap szabadsággal, hogy kitakarítsam a lakást, és még maradjon időm pihenni is. Egész jól haladtam, és most már a két gyerek szobája tényleg normális állapotban van (nincsenek a költözésből maradt, még ezt-azt tartalmazó sittes zsákok, félig ürített dobozok). A vasárnapot már csak a sportnak és a lazításnak szenteltem.

Valami akkor kezdett gyanús lenni, amikor ébredés után az ágyban kávézva sorozattüsszögésbe kezdtem. No, mi történt? Hirtelen allergiás lettem a tavaszra? Nem fájt a torkom, nem folyt az orrom, úgyhogy csak az allergiára tudtam fogni a sok hapcit. Még megcsináltam a hosszú futásomat. Szépen sütött a nap, de fújt a szél, így az erdőben keringtem, hogy csak némi fuvallat érjen. De aztán hazaérve a ház előtti árnyékos részen elkapott egy erősebb, fagyasztó szél. Bíztam abban, hogy nem akkor szedek össze egy tüdőgyulladást.

A nap többi részében el-elköhintettem magamat, de semmi különös. Belekezdtem a következő hétbe. A köhögés megmaradt, szaporodott, de más tünetem továbbra sem volt. Azért már csütörtökre kezdett fárasztó lenni, hogy egy-egy ingernél kétrét görnyedek, szárazon köhögök, és annyira igénybe veszem a törzsizmaimat, hogy bizony be-becsorog a vizelet, ha nem megyek időben pisilni.

Ezzel mentem bele a péntekbe. Amikor is a kisebbik gyermekem diplomaosztójára gyűlt össze a szűkebb család, és mivel gyakorlatilag én voltam a házigazda, ha tetszett, ha nem, talpon kellett lennem kora estig. Bár úgy ébredtem, hogy inkább feküdtem volna egész nap, de amint a szüleimet ki kellett mentenem az eltévedésből (... no comment …), onnantól kezdve átkapcsoltam túlélésbe, és igyekeztem nem foglalkozni a betegségemmel. Az ünnepség alatt nem bírtam se ülni (a hideg kövű lépcsőn), se állni. Csak arra az időre maradtam egyhelyben, amíg a gyermekem átvette az oklevelét és hivatalosan is mérnök lett.

Aztán az anyám tett róla a közös, családi ebédig, hogy egy pillanatig se gondoljak a magam bajára. Rájöttem – újra -, hogy képtelenség vele kommunikálni. Ott szakadt el a cérna, amikor elkezdett nyafogni (hisztizni), amiért az étteremig vezető 15-20 perc gyalogutat neki gyalog kell megtennie abban a cipőben, ami szorítja a lábát, és ezért fáj neki. Nem azért akadtam ki, mert kegyetlen vagyok, hanem azért, mert mielőtt elindultunk, ki lett neki hangsúlyozva még másik két lehetőség is az eljutásra: autó és busz. Ő választotta a gyaloglást, pedig tudta, hogy mire nem alkalmas cipőt visel. Még elinduláskor is felajánlottam, hogy menjünk busszal. Persze nem hallgatott rám, mert hát az nem szokása. Úgyhogy az út közepén (szerencsére alig volt ember a környéken) kiabálva szembesítettem a saját hülyeségével. Utána csendben vonultunk az étteremig.

Onnantól kezdve már repült az idő, s bár éreztem, hogy szarul vagyok, a jó társaság elterelte a figyelmemet. Még hozzám is feljöttek a két gyermekem és a szüleim mellett a volt férjemék, a nagybátyámék. S bár nem vagyok gyakorlott házigazda, igyekeztem helytállni, de szerencsére mindenki jóllakott az étteremben, így elég volt mutatóba megcsillantanom ezen oldalamat. Imádtam, hogy végre sok ember van az egyhez képest az otthonomban, de azt sem bántam, amikor már csak a szüleim maradtak.

Mivel a tükörben viszont láttam azt, ahogyan éreztem magamat (magyarul sz@rul néztem ki), nyugodt szívvel tudtam mondani, hogy most én lefekszek az ágyamba. És ott is maradtam vasárnap reggelig.

A pihentető alvásról péntek éjjel lemondhattam (de csak azért, mert már ráértem aludni): az orrom úgy döntött, hogy bedugul. Fel-felébredtem éjszaka, és kb. fél-fél óra kínlódás (orrfújás, helyezkedés, orrfújás, köhögés, stb) után visszaaludtam. Rájöttem, hogy csak háton tudok úgy folyamatosan levegőt venni, hogy ne kelljen kisebb-nagyobb dugulás miatt orrot fújnom a tiszta járatért. Ahhoz képest, hogy nem vagyok háton alvó, csak sikerült.

A szombat éjjelem sem volt nyugalmas, de legalább már nagyjából kaptam levegőt. Néha éreztem azt, hogy az orrom környéke (csontok, üregek, porcok) egy külön szigetként létezik a fejemen. Nem konkrét fájdalom, csak … érzet.

Vasárnap reggel már herótom volt a fekvéstől (másfél nap után!), és muszáj volt mennem egy kicsit. Így eltrappoltam a gyógyszertárba Sterimarért és neocitránért (ennek a neve csak a gyógyszertárban nem jutott az eszembe – el kellett magyaráznom, mit szeretnék). Még némi kaját is vettem az Aldiban, aztán igyekeztem haza.

A köhögésem még mindig a görnyedős, hörgőcskéket majd’ kiköpő volt, de már az orrom folydogált. Elkezdtem a neocitrán kúrát: legalább nem fájok, legalább egy kicsit jobb a közérzetem. Vasárnap betoltam három tasakkal, és hétfő reggel már jobb közérzettel ébredtem, bár megrémültem, mikor megláttam magam a tükörben. Olyan karikás volt a szemem, hogy ihajj!

Természetesen mentem dolgozni. De inkább autóval, mint tömegközlekedéssel. Amúgy egész jól bírtam a napot, és végre recsegősen köhögtem.

Ma reggel már egy kicsit tornáztam is.

Úgy tűnik, javulok.

Annyiban változtam az elmúlt években, hogy ma már kétszer meggondolom, hogy elinduljak-e futni a fagyos hajnalban, ha valami csúz van rajtam, és inkább nemet mondok. Régen csak a láz tartott vissza. Vagy okosodok, vagy öregszek. Az egyik biztosan.