Ahogy már korábban is említettem, az utóbbi időben igen nehezen veszem rá magamat, hogy a hétvégére bármilyen programot szervezzek.

Pedig kell, tudom, mert szeretek begubózni, ellenni a lakásom világába, és csak a hajamnál fogva tudom kirángatni magamat onnan. Vagy még úgy sem. Megcsinálom a délelőtti futást, aztán otthon befőttként elvagyok.

Emiatt is találtam ki másfél éve, hogy eljárok havi egyszer színházba vagy egy kulturális eseményre. Múlt nyárra szüneteltettem, és ez év lett, mire vettem március első napjára egy színházjegyet.

Péntek este. Bár délben azt éreztem, hogy a búbánatnak van kedve este beülni egy nézőtérre, majd 10 óra után hazametrózni, -buszozni, szerencsére ezt az érzést leküzdöttem, és délután fél ötkor útra keltem. Először is elmentem az Eötvös 10-be egy másik esemény jegyéért, majd visszagyalogoltam a Westendbe, ahol a Burger Kingben ettem egy gluténmentes bucis, két marhahúspogácsás szendvicset. Innen battyogtam át a Pesti Színházhoz. Jólesett a gyaloglás, egy kicsit kiszellőzött a fejem, s közben zenét hallgattam, dúdoltam, énekelgettem.

A színházban a jegyem az elsősorba szólt, és szinte középről néztem fel a színpadra. Szó szerint. Ugyanis egy karnyújtásnyi közel van ebben a színházban az elsősor. Huh, hát ez nyaktörő lesz! És tulajdonképpen az is volt, de annyira magával ragadott a darab (Lóvátett lovagok), hogy el is felejtkeztem a kényelmetlenségről.

Legjobban Wunderlich játéka tetszett, neki elhittem minden szavát, és “szerelmes” lettem.

Jókat nevettem, és egy három órára kikapcsoltam. Úgy álltam fel a tapsolás után a székből, hogy ezt a darabot szívesen megnézném még egyszer, csak pár széksorral hátrébb ülve.